La Paz komoly felvonórendszerrel dicsekedhet, melyet egy ebben az iparban szakértő osztrák céggel készíttettek el. Az első vonalat közel kilenc éve adták át, a 11.-et kicsivel több mint négy éve. Öt év alatt elkészültek tehát a Mi Teleféricóval, az ellenzék hevesen támadta a drága beruházást. A Delhit idéző közlekedéshez képest ezek a szép, modern, tiszta felvonók egy soha nem létezett bolíviai főváros délibábját vetítik az oxigénszegény égre. Egy utazás 150 forintnak megfelelő boliviano, így nemcsak gyorsan, de olcsón is lehet utazni La Paz hegy-völgyei közt, ráadásul a kabinokból és a város magas pontjain található kilátókból remekül rá lehet látni a hatalmas területen elnyújtózó metropoliszra. Én az El Alto (a magas) nevű városrész egyik kilátójából csodálkoztam rá La Pazra, abból az El Altóból, mely, ha önálló település lenne, 4200 méteres magasságával a legmagasabban fekvő nagyváros lenne, megelőzve az előző bejegyzésben emlegetett Potosít. 

A várost nyugat felé elhagyva elérhetjük Tiwanaku romvárosát, melyet az azonos nevű, rejtélyes módon kihalt őslakos törzs épített fel még az Inka Birodalom ideérkezése előtt. Két kisebb múzeum - egyikben főleg cserepeket, a másikban egy hatalmas, négymeteres kőfigurát lehet megnézni - után szép komótosan körbe lehet járni az eddig feltárt romokat. A legemlékezetesebb egy töredékesen megmaradt piramis, egy templom, melynek belső falait kőből faragott emberfejek díszítettek, kétméteres kőfigurák, illetve a Nap és a Hold kapuja. Tiwanakuban kapott el a jégeső, borsónyi és annál kisebb jégdarabok hullottak 10-15 percig az égből.

Húsvétvasárnap délután ötkor indult a buszom Rurrenabaque városába, így volt egy jó fél napom, amit La Paz környékén akartam eltölteni. Addigra kezdett sok lenni a kezdetben valamiért szimpatikus kaotikus közlekedés, a vakolatlan külvárosi házak, a kóbor kutyák és az érezhető szegénység. Eredetileg az volt a tervem, hogy befizetek egy túrára az 5400 méteres Chacaltaya csúcsra. Ám ezt csomagban árulták a Valle de la Luna meglátogatásával együtt. Féltem, hogy utóbbi nem fér bele az időmbe, így csak a hegyet kértem. Ám reggel a kisbuszban ülve derült ki, hogy a Hold völgyével kezdünk, és utána indulunk csúcsot támadni, és így is visszaérünk háromra a városközpontba. Jobb dolog nem is történhetett volna: egyet fizet, két maradandó élményt kap akció részese lettem. A Valle de la Luna a város legalacsonyabban, 3200 méteren fekvő része, jóval melegebb is volt, mint a magasabban elterülő kerületekben. Csodás homokkő képződmények erdejében mászkáltunk, miközben szépen ráláthattunk a városra is. Örülök, hogy a véletlen ilyen szépséggel ajándékozott meg. 

Potosíban megjelent magashegyi betegségem után volt bennem némi félsz, mikor egy ötezres megmászása mellett döntöttem. Hatezresekre is felvisznek, de óvatos duhaj maradtam. Húsz éve olvadt el a hó a Chacaltaya tetejéről, addig a világ legmagasabban levő síközpontja volt. Sokat jelentett a La Pazban eltöltött idő, a testemnek volt ideje akklimatizálódni, így nagyon könnyen felmásztam a természetesen egyéni csúcsot jelentő 5400 méterre. Mikor már a csúcs közelében voltunk, vezetőnk, és az őt elkísérő kiskamasz fia nem jött tovább, mert erős elektromosságot éreztek a levegőben. Nekünk azt tanácsolták, hogy a lehető legrövidebb időt töltsük a csúcson. Hárman másztunk csak fel a csapatból, fenn nem csak sűrűn hullott a hódara, de hirtelen én is meghallottam a kisülés előtti sistergést, a távolból pedig dörgések hallatszottak. Nem akartam, hogy belém csapjon a villám, így gyorsan elhagytam hőstettem helyszínét. Ha eljutnék Arequipába, Peru déli részébe (most nem fogok), ott lenne esélyem hatezer fölé kerülni komoly alpinista szkillek nélkül.

Dél-Amerika egyik legretkesebb buszával döcögtem el Rurrenabaquéba, ráadásul az alsó szint utolsó sorában kaptam csak helyet, ott az ülést nem lehetett hátradönteni. Hosszú, nem túl kellemes éjszakám volt. Kora reggel Amazónia kapujában egy mototaxi bevitt a belvárosba, megalkudtam az egyik ügynökséggel három napos pampatúrára (esőerdő ez nyilván, motorcsónakos közlekedéssel, ahogy azt Ecuadorban megtapasztaltam). Lehetett volna selva (dzsungel) túrára menni vagy a kettő kombinációjára, de a selvánál kevesebb állatot látsz. Két óra kiábrándító autózással indult a kaland egy bővítés alatt álló nagyon poros földúton. Állítólag kínai hitelből épül, ami, tudjuk, milyen veszélyes anyagi kitettséget jelent a kommunista rezsimnek. Munkagépeket kerülgettünk, néhol aszfaltos részeken haladtunk. Nem tudom, hogy a turizmust akarják-e vele fellendíteni, vagy komolyabb szárazföldi összeköttetést szeretnének ezen a részen Brazíliával. De nem volt kellemes egy hatalmas építkezésen átkelni, miközben a célod a háborítatlan természet. 

Útközben megálltunk ebédelni, az étterem udvarában pedig két tukánra bukkantunk. Szelíden tűrték a közelségünket, a fotózást, videózást. Utánuk a két kék arapapagáj már nem is volt akkora szám. Santa Rosánál szálltunk át fából készült motorcsónakokra, amikkel szűk két óra volt a szálláshelyre eljutni. Az esős évszak végére értem oda, így a Yacuma folyónak nagyon magas volt a vízszintje, a sok víz miatt természetes rothadás indult meg, ami a víz feketés színében és az enyhe rothadásszagban nyilvánult meg. Négyen alkottuk a csapatot: egy réunioni francia pár (a szigetük Mauritius és Madagaszkár között található), akik angolul jól, spanyolul elfogadhatóan beszéltek. Illetve egy colos, lófogú, politoxikomán (cigi, kávé és sör) félcigány katalán srác Barcelonából. Összességében az ecuadori túrának egy szerényebb, kicsivel fapadosabb változatát kaptam, egy nappal rövidebb időtartamban. Nem panaszként írom, mert bárhol is lépsz be Amazóniába, lenyűgöz a természet gazdagsága. Újdonságként láttam az esőerdőben hoacinokat (búbostyúk), koatikat (az Iguazunál már volt hozzájuk szerencsém), szentjánosbogarakat, kapibarákat (vízidisznókat) bőgőmajmokat (őket hallottam is) és a korábban említett tukánokat. A szállásnak volt saját kajmánja, Pedro, aki azért szokott oda, mert etetik.

A sok víz miatt se anakondát, se túl sok kajmánt nem láttunk, piranhát sem fogtunk. A párás melegben cserébe rengeteg szúnyog volt, akik nem igazán akartak tudomást venni arról, hogy alaposan befújtuk magunkat rovarriasztóval. A mutáns dögök mindenhol ott voltak, első este elkövettem azt a hibát, hogy zuhanyzás után póló nélkül mostam fogat a szabad ég alatt. A kis moszkítók a teljes Tejutat rácsípték a hátamra, amit csak másnap vettem észre. A csónakból holdkelte előtt gyönyörűen látszott az igazi Tejút, sőt, végre a Dél Keresztjét is felfedeztem. Volt még úszás a delfinekkel, ami azt jelentette, hogy a turisták is úsztak, de a delfinek nem jöttek a közelünkbe együtt lubickolni. Minden csapatnak megvolt a maga vezetője, bennem ilyenkor mindig megindul a szomszéd fűje mindig zöldebb effektus. Mikor azt hallottam a második nap délutánján megérkező öt franciától, hogy a csónakjuk előtt úszott el egy zöld kígyó, a mókusmajmok a vállukra ültek, és látták, ahogy az egyik fekete kajmán épp lakmározott egy fej nélküli társából, akkor rögtön szerettem volna, ha nekem is az ő vezetőjük jutott volna. Helyben palackozott vizet ittunk, melyet szénnel és ultraviola sugárzással tisztítottak meg. Az ételek minőségére és mennyiségére sem lehetett panasz, napi pár órára áram is volt. Ismét elégedetten hagytam el Amazóniát, hogy újra négyezer méter környékére emelkedjek.