Dél-Amerikában utazva egyre kevesebb dolgon lepődöm meg: hozzászokom, hogy autók csomagtartójából vagy rakteréből árulnak gyümölcsöt, süteményeket, tortákat. A járdára kiterített használt ruhákhoz, ócskaságokhoz, értéktelen vackokhoz. A tömegközlekedésen ételt, italt, fagyit, ékszereket árusítókhoz. Kihámozom a spanyol hadarásból a lényeget. De arra nem számítottam, hogy Chile jobban hasonlít majd a nyugati, fejlett országokra, mint a szomszédaira. Akkora váltás volt Peru (meg Kolumbia és Ecuador) után, mintha Észak-Macedóniából hirtelen Belgiumba repülnél. Miben nyilvánul ez meg? Sok kis dologból adódik össze: ki vannak írva az árak, vannak utcanévtáblák, szinte mindenhol lehet kártyával fizetni, kapható csapolt sör, a települések kinézetben, rendezettségben mintha 10-20 évvel előrébb járnának. 

Miért áll ennyivel jobban a chilei gazdaság? Erre csak nagy vonalakban tudok válaszolni. 1879-1883 között háborút nyert Bolíviával és Peruval szemben, értékes kikötőket és még értékesebb bányákat szerezve. A háborús hősökre mindenhol szobrok, utcanevek emlékeztetnek. 1970-ben szabad választások után a marxista Salvador Allende került hatalomra, aki a rézbányákat is államosította. Ez nagyon nem tetszett az onnan kiszorult USA-nak, meg amúgy sem akartak erősen balos kormányt Chilében, így a CIA hathatós közreműködésével 1973-ban országos sztrájkok kezdődtek, majd Pinochet tábornok katonai puccsal magához ragadta a hatalmat. Az elnöki palota ostroma közben Allende meghalt. A diktatúra első 4 éve volt a legvéresebb, tízezreket börtönöztek be és kínoztak meg, ezreket öltek meg. Hogy ne maradjon nyoma a gyilkosságoknak, sok holttestre síndarabokat rögzítettek, majd katonai helikopterekből a Csendes-óceánba dobták őket. Jártam a Villa Grimaldiban, mely Santiago szélén helyezkedik el, ott volt a fő, titkos börtön, bár eredetileg étteremnek épült. 

Miközben brutális elnyomás volt, a gazdaságot a chicagói fiúk irányíthatták, Milton Friedman (akiről egyetemet neveztek el Budapesten) közgazdász tanítványai. Így Chile lett a neoliberális gazdaságpolitika laboratóriuma: kemény megszorítások, szociális ellátások visszavágása, privatizálás. Ami nem működött Kelet-Európában a rendszerváltások után, az látszólag sikeresen megerősítette a chilei gazdaságot, Dél-Amerika leggazdagabb országa lettek. Merthogy az ország demokratizálódása óta eltelt bő 30 évben ugyan szelidült a szabadpiaci megközelítés, de az irány változatlan maradt. Csakhogy elfeledkeztek a szociálpolitikáról: nem erősítették meg a letört szakszervezeteket, a nyugdíjak kérdését sem tudták megoldani. Ugyanis még Pinochet idején magánnyugdíjalapokba lehetett a fizetésed egy részét utalni, aztán azok piaci teljesítményétől függött, hogy mennyi nyugdíjat kapsz. Érdekes módon az alapok vezetőiből milliárdosok lettek, a chilei idősek többsége meg 200-300 dollárnak megfelelő nyugdíjat kap, miközben az árszínvonal 80 százaléka az Egyesült Államokénak. Így a legtöbb nyugdíjas kénytelen továbbra is dolgozni, hogy ne haljon éhen. A világon kevés olyan ország van, ahol nagyobb társadalmi egyenlőtlenségek lennének. A felsőoktatás fizetős, de mivel tanárhiány van, a tanárszakosok ingyen tanulhatnak, utána viszont legalább hét évig a közoktatásban kell dolgozzanak. Szóval senkit se tévesszen meg a látszat.

Pedig a fővárosban nagyon szépen működnek a látszatok. Szép, nagy, modern reptér fogadott, gyors útlevélellenőrzés, a Cabify-sofőr (aki amúgy bróker) zsírúj Toyotával közlekedik és még angolul is tud. Santiago tiszta, rendezett, élhető (pedig elővárosokkal együtt 6 millióan lakják), egyből beleszerettem. Főleg a bohém Lastarria és Bellas Artes negyedek miatt, ahol egymást érték a kézműves pékségek, hangulatos kávézók, egyedi szuvenírboltok. Sőt, művészmozit is találtam, a múltból hálisten ottragadt El Biografót, ahol a mérsékelten jó A menüt is jobb étvággyal fogyasztottam. Bármelyik európai nagyvárossal felveszi a versenyt. A prekolumbián művészetet bemutató múzeum elsőrangú. Sajnos az emeleti rész ideiglenesen zárva volt, de a Chile területén élő őslakosokra koncentráló egyetlen terem annyira gazdag és jól rendszerezett volt, amilyenről magyar múzeum csak álmodik. A sámánizmusról szóló időszaki tárlat kevésbé volt izgalmas.

Ott van Dél-Amerika legmagasabb felhőkarcolója (Sky Costanera), 300 méter magasból (csak pár méterrel alacsonyabb az Eiffel-toronynál) gyönyörű a kilátás. Sky Costanera Sanhattan negyedének szélén helyezkedik el, mely tele van felhőkarcolókkal, ugyanis a város pénzügyi központja. Kevésbé fenszi helyen van a városi piac és a temető, utóbbiban nyugszik Allende elnök és családja és persze sok más volt államelnök és fontos chilei. Isabel Allende, aki az elnök unokahúga, Kísértetház című mágikus realista regényét olvasom éppen. A piacon pedig olcsóbban lehet megebédelni, mint a város más részein.

A fővárostól nyugatra, az óceán partján fekszik Valparaíso. Az 1906-os földrengésben szinte minden összedőlt a városban, 1914-ben megnyitott a Panama-csatorna, így a kikötő elvesztette jelentőségét. Ezt a két elemi csapást is átvészelték, Valpo él és virul. Persze olyan, mint sok más kikötőváros: néhány méter választja el egymástól a romos, elhagyatott házat a színes-szagos turistalátványosságtól. Róma 7 dombra épült, Valparaíso 42-re. Ezekre végtelen lépcsőkön vagy felvonókkal lehet feljutni, több helyről remek kilátás nyílik a városra és az öbölre, sőt a szomszédos Viña del Marra is, ahol strandolni lehet. Valpo a kóbor ebek paradicsoma, mindenhol ott döglenek, úgy kell kerülgetni őket meg a sok kutyagumit. Náluk csak street art terjedt el jobban a városban, emlékezetes festmények borítják a falakat. Sőt, a helyiek óvják, védik őket, büszkék rájuk, beépültek a helyi kultúrába.

Innen buszoztam el a Casablanca völgybe, ahol az egyik borászat látott vendégül jó pénzért. Körbevezettek, megismertem a történetüket, láttam a pincét s a hordókat, majd jött a kóstolás. Egy kaliforniai nyugdíjas kínai pár vett még részt benne, csak a nő ivott, kiderült a Napa Valley visszatérő vendégei, rengeteget utaztak a világban. A borok mellé kaptunk sajtot, olajbogyót, borecetbe és olívaolajba mártogatható kenyeret, diákcsemegét meg persze vizet. Eredetileg négy bor volt az árban, de végül hatot kaptunk, nem rossz deal. És a narancsbor kivételével mind finom volt. 

A híres chilei borok miatt szálltam meg a Colchagua völgyben, Santa Cruz városában. Onnan biciklivel meg lehet közelíteni sok borászatot, ahol vagy befizetsz túrára és/vagy borkóstolásra, vagy simán beállítasz, mint én, és kérsz egy pohár bort. Tudtam, hogy a helyek többségében nem adnak majd, de a megtett út és a táj is kellő motiváció volt. Így is lett, nem kellett attól tartanom, hogy a fejembe száll az alkohol. Viszont két helyen is ingyen kínáltak meg. Santiagóhoz hasonlóan végig sütött a nap, dögmeleg volt. Chilében olyan, számomra ismeretlen borfajták vannak, mint a carménère, petit verdot, malbec, cinsault. Ezek mind vörösek, de azért fehérbort és rosét is készítenek errefelé. Mit ne mondjak, az olcsóbbak is nagyon jóknak tűntek.