Ígértem, írok arról a bő három napról, amit újra Chilében töltöttem, méghozzá San Pedro de Atacamában. Furcsa volt két hónap után visszatérni Chilébe: a sok utazás kissé elmosta az ottani emlékeim, épp annyira, hogy kelljen egy fél nap, mire minden a helyére került. A szállásom a település szélén volt, az úttest egy részén nagyon finom szemű homokon (vagy durva szemű poron?) kellett átmenni. Első éjszaka én voltam az egyedüli vendég (ilyenre sem volt még példa), de aztán fokozatosan jelentek meg új arcok. A kistelepülés valódi turistaparadicsom: a földszintes házak között vezető földes sétálóutca telis-tele utazási irodákkal, de akad jó pár szuveníres, pár étterem, bár meg patika. És persze mindenhol turisták, akik nagyjából ugyanazokra a fél- meg egynapos túrákra fizetnek be. Illetve sokan onnan kezdik (jóval drágábban) a háromnapos Salar de Uyuni kirándulást. 

Repülőm éjféli indulása miatt három teljes napom volt bejárni a környéket. Komolyan fontolgattam az autóbérlést, de a szálláson nem volt kivel társulni, az utcán meg nem volt kedvem idegeneket leszólítani. Így maradt a drágább, de kényelmesebb megoldás: befizetni az utakat egy irodánál. Személyes üzletkötésnél egész nagy árengedményeket kínáltak több helyen is, így ha valaki arra jár, ne online foglalja le a túrákat. Hiába láttam pár gejzírt Bolíviában, nagyon érdekelt a világ harmadik legnagyobb (Yellowstone és Kamcsatka után), egyben legmagasabban fekvő gejzírmezeje, a Geysers del Tatio. Hajnalban indultunk, így a napkelte már a gejzírek közt ért. Rendkívül hideg volt, mínusz 8 fokban sétáltunk, senkinek sem volt őszinte a mosolya. Ne képzeljetek hatalmas, égre törő gejzíreket, sok csak gőzölgött, de volt pár, ami egy gyenge-közepes teljesítményű szökőkút vízerejét produkálta. Visszefelé úton két helyen is megálltunk. Egyik egy völgyre néző kilátó volt, ahonnan békésen legelésző vikunyákat láttunk olyan háttér előtt, mintha egyenesen a Jehova Tanúi egyik színes kiadványának gyanúsan boldog és tökéletes rajzait másolná a természet. A másiknál flamingókat nézegettünk egy lagunában. 

Délután a Valle de la Luna volt a célpont, mely nem esik túl messze a várostól. Valóban holdbeli tájon mászkáltunk, sziklák, homokdűnék, szélfútta kőalakzatok, de életnek nem sok nyoma. Csak a kövek meg a homok. Másnap a Mars völgyébe önállóan mentem, de valamiért zárva volt, így az ottani sandboarding is elmaradt. De a szomszédos Pukará de Quitor kilátójáról szépen szemrevételezhettem a völgyet. Mire a bérelt biciklivel visszaértem a szállásra, elhagytam a lekötőt, és hiába tettem meg még egyszer az utat, nem lett meg. Így kénytelen voltam azt is kifizetni. Holt-tenger élményem is volt, ugyanis a Baltinache erre kijelölt apró lagúnájában minden turista megfürödhetett. Sosem voltam még ilyen sótartalmú vízben, lábtempózni nem is lehetett, annyira kilökte a lábaimat a víz. Utána a túravezető permetezőből adagolt ránk édesvizet, hogy lemossa a vastagon ránkszáradt sót. Utolsó nap a vörös sziklákhoz mentünk. Ez volt a leghosszabb túra: útba ejtettük a Chaxa lagúnát, ahol jó sok flamingót láttunk, két gyönyörű, egymással szomszédos magaslati lagúnát, végül a vörös sziklákat. De ott sem a sziklák az érdekesek, hanem egy karibi strand vizének színét produkáló lagúna, ahol az addig is sokat fényképező utastársak teljesen megőrülhettek. Visszafelé átkeltünk a Baktérítőn, amit nyilván fotókkal dokumentáltunk.

Santiagói átszállással érkeztem meg São Paulóba, Brazília legnépesebb városába (20 millió lakos), ami közel sem tartogat annyi látnivalót, mint Rio de Janeiro. Ám a MASP (ami az ország legismertebb múzeuma) rendhagyó állandó kiállítása remekül megágyazott ottlétemnek. A festmények nem a falakon függnek, hanem a hatalmas kiállítótér belsejében, sorokba rendezve állnak, egy-egy betontömb az alapjuk. Ha kíváncsi vagy a címre, szerzőre, meg kell kerülnöd a vásznat. Az alkotások a legújabbtól haladnak időben visszafelé, de a látogatón múlik, milyen sorrendben tekinti meg őket. Az időszaki tárlatok megmutatták, hogy Brazíliában jelenleg nagy figyelmet fordítanak az őslakos csoportok népművészetére, ami komoly ihletforrás is kortárs alkotók számára. Hasonlóan jó múzeumi élményem volt Curitibában az Oscar Niemeyer Múzeumban. A brazil építészet pátriárkája tervezte az épületet, de az nem az ő munkásságának állít emléket, bár az alagsorban van pár anyag róla. Az Afrika-kiállítás volt rám nagy hatással: rég szerettem volna látni egy tárlatot, ami azt az afrikai művészetet mutatja be, ami a huszadik század elején nagy hatással volt egyes avangárd képzőművészekre, elég Brâncuşi szobraira gondolni. Főleg antropomorf faszobrok voltak kiállítva, de voltak állatokat ábrázolók, hangszerek és kapuk is. Izgalmas és erős kortárs kiállítások is színesítik a múzeum palettáját.

São Paulo azért is jó hely, mert sok kis mozit találhatsz benne, ahol feliratosan, eredeti hanggal mennek a filmek. Az már az én balszerencsém, hogy se az Air, se az Amitől félünk nem lett igazán jó és emlékezetes alkotás, legalábbis számomra. A klasszikus belvárosban találni pár szép régi épületet (nem üzemelő vasúti pályaudvar, vásárcsarnok, színház), de azon a vasárnapon én is megtapasztaltam, hogy nem arrafelé van a hatalmas város legbiztonságosabb része. Nem történt semmi, de megkönnyebbülés volt visszatérni a szállásom környékére. Amúgy Dél-Amerikában São Paulóban láttam a legtöbb vállaltan meleg párt és transzneműt, érezhető, hogy ott kellően nyitott és érett a közeg ahhoz, hogy sokan felvállalják nemi identitásukat. Szintén szembeszökő, mennyivel jobban hasonlít a város egy komoly metropoliszra (közlekedés, felhőkarcolók, emberek, a sok hajléktalan stb.), mint bármelyik bolíviai vagy paraguay-i nagyvárosra. Más a feeling, mint Chilében vagy Argentínában, de tagadhatatlan, hogy Brazília a szubkontinens vezető hatalma, mely a végletes politikai megosztottság ellenére is komoly és tapasztalható gazdasági erővel rendelkezik. 

Első körben a déli részt igyekeztem felkeresni, így São Paulóból Curitibába utaztam. Azzal legyen mindenki tisztában, hogy a Föld ötödik legnagyobb országában vagyok, mely egymaga nagyobb, mint a többi dél-amerikai ország együttvéve. Szóval csak belekapni tudok egy-egy tájegységbe, számos vidék közelébe sem jutok a rendelkezésemre álló bő hónapban. Curitiba tömegközlekedését példásan megoldotta 40-50 éve az akkori polgármester, azóta is az ország ökotudatos bezzegvárosa. Sok vonalon duplacsuklós buszok járnak, melyek megállói futurisztikus üveghengerek, azok kínyíló ajtajaira dokkolnak rá a buszok ajtajai. A főtéren első este épp elkaptam az ételosztást, de amúgy ott is sok hajléktalant lehet látni. A központ sok helyen macskaköves, van két remek szecessziós épület, ukrán templomok, szóval Curitiba magán viseli a sok európai bevándorló keze nyomát. 

Brazilviszonylatban onnan már csak egy köpésre van délre a tengerparti Florianópolis, röviden Floripa. Az Atlanti-óceánba belógó jókora félsziget legendás strandokkal dicsekedhet, ez a város fő vonzereje. A szállásomtól messze estek a jó strandok, így motoros Uberrel mentem ki Joaquina Beachre. Nem volt tömeg, a part kifogástalan, finom, fehér homok, 3-4 étterem, a brazilok ettek-ittak, jól érezték magukat. Nagy hullámok voltak aznap, ezért úszni nem lehetett, de jó móka volt egyre beljebb sétálni a vízbe, mert mindig jött egy hullám, ami határozottan a part felé hajított. A közelben lehetett volna sandboardingolni, de megint úgy alakult, hogy kimaradt, pedig bizisten kipróbálnám. Floripából visszabuszoztam Curitibába, mert a vasúti közlekedésbe is bele akartam kóstolni, különösen úgy, hogy a hírek szerint gyönyörű tájon döcög végig a vonat. Jegy már csak a visszaútra volt, Morretesből Curitibába, így busszal mentem ki Morretesig. De a 80 perces utat buszunk három és fél óra alatt tette meg útfelújítások és egy baleset miatt. Ezért még ebédelni se maradt idő, jönni is kellett vissza a vonattal. A nagyon sok szerelvényből álló vonat zsúfolásig tele (nagy részben belföldi) turistákkal, ám a várt csodás látvány nyomokban sem köszönt vissza. Átvágtunk ugyan a vadonon, volt is pár szép látvány pár pillanatig, de semmi több. Csalódás volt, és a körülményeket figyelembe véve pénz- és időpocsékolás. De legalább élményekre éhesen érkezem meg Rióba.