Egy 24 órás buszút után érkeztem meg Barilochéba, az argentin tóvidék népszerű településére. Igazából még ő is Patagóniához tartozik, annak északi részéhez, valamivel feljebb helyezkedik el, mint az Andok túloldalán található chilei Puerto Varas, amelyről már írtam korábban. A hatalmas Nahuel Huapi-tó partján fekszik, gyönyörű hegyi környezetben. Este volt, mikor elfoglaltam a szállást, ablakomból látni lehetett a tavat, de hangos zene is behallatszott az utcáról. Kiderült, hogy karnevál van. A főtéren színpad állt, előtte tömeg. A főtérre vezető utca volt igazán benépesítve emberekkel, mert ott vonultak a beöltözött táncosok és zenészek. Nagyjából húsz ember alkotott egy csapatot, ők ugyanazt az "egyenruhát" viselték, így különböztetve meg magukat a többi fellépőtől. Másnap, húshagyó kedden megismétlődött a karneváli felvonulás (kicsinyített Rio, gondoltam), hogy hamvazószerdára véget is érjen a mulatság.

Argentínában a városon belüli tömegközlekedéskor egy plasztikkártyával (SUBE) kell fizetni, nincs jegy vagy bérlet. Ezeket a kártyákat a kioszkokban (trafikszerű kisboltok) lehet megvenni és feltölteni, de valamiért Bariloche városában sehol sem találtam, így mindig egy-egy utas húzta le értem kétszer a kártyáját, én meg odaadtam neki az utazás árát. Egy ilyen buszozás után lehet eljutni a már a városon kívül eső Circuito Chicóhoz, melyet a helyszínen bérelt biciklivel terveztem megtenni. A körút szépségét a kilátás adja a tóra meg a környék hegyeire. Közben - ha időd engedi - belefér a strandolás és a nemzeti park meglátogatása is. Nekem a kései kezdés miatt ezekre ugyan nem jutott, de azért a svájci kolóniát meglátogattam. Ezt ne úgy képzeljétek, hogy a derék helvét bevándorlók a városon kívülre szorultak, és máig egy nagy közösségben élnek. Leginkább turistalátványosság ételt, italt, csecsebecséket áruló bódékkal, német/svájci éttermekkel és sörfőzdékkel. Hangulatos kitérő volt egy nagy problémával, mely az egész biciklzésre rányomta a bélyegét. Ez pedig az a rengeteg por, ami az utakat borítja, és amiből sokkal többet nyeltem a kelleténél. 

Az emelkedők és lejtők után másnap hajóra szálltam, hogy egy szervezett túra keretében meglátogassam az Arrayanes erdőt és a Victoria szigetet. A kikötőig eljutni volt a legnehezebb. Ugyanis Barilochéban a tömegközlekedés nincs jól megszervezve. Ugyanazzal a busszal kellett kijutnom, mint az előző napi bringázáshoz, és már akkor is épp csak felfértem, akkora tömeg volt. Amikor meg nem szabadna lekésnem a hajó indulását, két tömött busz megy el lassítás nélkül a megálló előtt, hisz úgysem férne már fel senki rá. Mivel húszpercenként járnak, feladtam a reményt, ám a szállás recepciósának ötlete nyomán egy megállóval feljebb mentem, így a következőre felfértem, és még a hajót sem késtem le. Ott találkoztam először utam során kínai turistákkal (távol-keletiekkel is inkább csak Torres del Painéban), egy bő húsz fős csoport vett részt a túrán. Ha már nyitott az ország, kiözönlöttek a pénzesebbek. 

A főleg arrayanes fákból (chilei mirtusz vagy temu) álló erdőt egy kiépített magasösvényt végigjárva lehetett bejárni. Ezeknek a fáknak az a különlegességük, hogy tannin tartalmuk miatt pirosas színű a kérgük. Második megállónk a lakatlan Victoria sziget volt, az ottani hosszabb séta alkalmából sokféle fenyőt láthattunk, az elszáradt tűlevelek alkotta puha szőnyegen igen kellemes volt lépegetni. Mamutfenyők is nőnek ott, amik a vezetőnk szerint valójában nem is fenyők. Szép nagyok voltak, az egyszer szent. 

Következő állomásom Mendoza volt, az argentin borvidék fővárosa, mely nem esik messze Santiagótól, nagyjából egyvonalban van vele. Mendoza különleges település: a sivatagban van, a hegyekből lefolyó víz, kiolvadó hó biztosítja a vizét, melyet kiterjedt csatornahálózat oszt szét. Ezek a máig nyitott csatornák az utcák két oldalán futnak, komoly veszélyt jelentve a gyanútlan turistáknak. Hasonló mélyedések vannak a fák törzsei körül, azokba is könnyű belelépni. Fákkal pedig tele a város, mégpedig azért, hogy a nyári hőséget csillapítsák. Tanúsítom, remekül végzik a dolgukat a világ minden tájáról odaültetett fák. Dél-Amerika egyik legzöldebb városa Mendoza, melyet alapítása után kerek 300 évvel hatalmas földrengés pusztított el 1861-ben. Így két kilométerrel odább költöztették a várost, bár az óvárosi rész most is megvan a mementóként meghagyott templomrommal. Az új város sakktábla-szerkezete Chicagóra emlékeztet, csupa párhuzamos és merőleges egyirányú utca. Rengeteg busz rója az utakat, de villamosuk is van. 

Mendoza legfontosabb kulturális eseménye a március első hetében megrendezett szüreti ünnepség, a Vendimia, melynek az előkészületeit láthattam. Úgy tudom, a 2023-as szüret kivételesen rossz lesz az aszályok és fagyok miatt. Ám a borok, akárcsak a chilei oldalon, kiválóak. Úgy lehet erről megbizonyosodni, hogy felülsz a megfelelő buszra, mely kivisz a várossal egybenőtt kistelepülésre. Ott biciklit bérelsz, plusz térképet kapsz a környék pincészeteiről, ahol borkóstoláson, vezetett túrán vehetsz részt vagy épp ebédelhetsz is. Tekersz, iszol, jól érzed magad. Kiváló időtöltés, ráadásul már a második bodegában (bodega tour néven fut a program) összespannolsz a többiekkel, legyenek azok írek, lagzira érkező kaliforniaiak, luzerniek vagy dél-tiroliak. 

Napok alatt hozzászoktam a város méreteihez (Santiago óta nem jártam ekkora településen, ha minden igaz), nem túl izgalmas múzeumokat látogattam, sőt felfedeztem az egyetemi mozit. Ahol régi filmeket is vetítenek (Nem félünk a farkastól, Ponyvaregény, Moulin Rouge!, Négy esküvő és egy temetés), meg persze az aktuálisakat is. Így volt szerencsém látni A Fabelman családot Spielbergtől és az Aftersunt az elsőfilmes Charlotte Wellstől. Mindkettő autobiografikus ihletésű, de nagyon különbözőek. Kérdés, jut-e nekik Oscar március elején valamilyen kategóriában. Én elégedett voltam mindkettővel (plusz újra moziélményben volt részem), de egyik sem lesz a kedvencem. Ugyanaz a középkorú fickó tartott mindkettő előtt egy rövid bevezetőt, a közönség nagy odafigyeléssel és türelemmel hallgatta. Nálunk ez nem így megy...

A végére hagytam a számvetést, mert utazásom felénél járok. Három hónap alatt eljutottam öt országba és három fővárosba, bicikliztem Ecuadorban, Chilében két helyen, Argentínában eddig háromszor. Chilében kétszer, Argentínában egyszer voltam moziban (de akkor két filmet néztem meg egymás után). Négy dél-amerikai ország irodalmából tíz könyvet olvastam el eddig. Vonaton még nem ültem, de minden más ismertebb közlekedési eszköz megvolt. Elhagytam két szappantartóm, egy baseball sapkám. Kettétört a műanyag sporkom (fele kanál, fele villa), a második pillanatragasztós kör óta még egyben van. Elszakadt az esőkabátom, de ducktape-pel megjavítottam. Elkerültek a betegségek, a sarkaim és lábujjaim viselik nehezebben, ha sokat kutyagolok szandálban. 4100 méterig jutottam, de több betervezett hegyet (Cotopaxi, Aconcagua) ki kellett hagynom, még ha nem is volt cél a csúcsukra feljutni. Peru félbemaradt, de van esély a folytatásra. Szerencsésen elkerültem a perui zavargásokat és földrengést, a chilei erdőtüzeket. Angolom és spanyolom is javult (utóbbinak nem volt nehéz, hisz szinte a nulláról indult). Egy mélypontom volt, megtanultam belőle, hogy lassítani kell, többet pihenni, csak úgy megülni egy helyen. Az otthoni híreket minimális szinten követem, nem is hiányoznak.