Messze nem használtam ki Ilha Grande által kínált lehetőségeket. A turisták körében népszerű sziget, mely nincs túl messze Paraty-tól, rengeteg stranddal rendelkezik, remek túrákat lehet tenni rajta (van trópusi erdő, hegyek), meg persze számos hajókirándulást is hirdetnek. Engem a sznorkelezés fogott meg (a galápagosi élményeim élénken élnek bennem), a hostelben sikerrel rábeszéltek egy barlanglátogatással kombinált könnyűbúvárkodásra. Borsos ára ellenére nem biztosítottak felszerelést, pipát és szemüveget a hostelem jófejségből ingyen kölcsönzött nekem. Békatalp és ruha nem volt, és csak kicsit hiányoztak. Brazilos ráérősséggel indultunk, 11 lehetett, mire a motorcsónak elhagyta a kikötőt. A sziget másik felén volt a barlang, Abraão városából hajóztunk Gruta do Acaiához. Fürdőnadrágon, búvárcuccon és a fotózásra használt mobilon kívül semmit sem vittem be a klausztrofóbiásoknak nagyon nem ajánlott barlangba. Fejemen lámpával ellátott sisak, telefonom a fürdőgatyából kandikál ki, kezemben a pipa és a szemüveg. Miután leereszkedtünk, fekve kellett oldalazni, míg el nem értük a türkiz színben világító tengervizet, mely betöltötte a mélyedés alját. Kettesével be is lehetett menni a hullámzó vízbe, belenézve halakat is láthattunk. A látvány és a különleges élmény megérte a kényelmetlenséget. Utána volt fürdés, búvárkodás több öbölben, ebéd, ücsörgés a parton. Két-három fajta halat lehetett csak látni, de bizonyos helyeken igen nagy sűrűségben. Amikor körülöttem volt a halraj, az emlékezetes marad.

Másnap komoly eső búcsúztatott a szigettől, mely kitartott Rióban is. Így maradt a beltéri program, a Brazil Nemzeti Bank Kulturális Központja (CCBB). A két időszaki kiállítás mellett a pénzről és a bank történetéről szóló két állandó tárlat kiváló időtöltés volt. Egy velem egyidős holland alkotópáros a tudomány és művészet határterületein tett izgalmas kirándulásokat: például ledekre ragasztották rá a pitypangok szárnyas magvait, mesterséges virág-áramköröket létrehozva. Vagy tárgyakat szedtek szét alkotóelemeikre, és az anyagok arányának megfelelve készítettek csip-elrendezésű és kinézetű műalkotásokat. Nem sorolok fel mindent, de másnap a művészeti múzeumban jártam, ahol sok kisebb lélegzetű kiállítást tekintettem meg. Hangsúlyosak voltak a feketék helyzetét tematizáló alkotások, érződik, hogy az őslakosok és a feketék is nagy figyelmet kapnak a kurrens brazil művészetben. Nagyon helyesen. Az idő nem volt alkalmas a fürdésre, de az Ipanema strandra ki kellett néznem (közel laktam hozzá), egyik este meg elmentem egy apró copacabanai kocsmába, ahol esténként élő zene van. A bossa novát csíptem el. Idő előtt érkeztem, így láttam a lassan szállingózó zenészeket és törzsvendégeket. Érezhetően mindenki otthonosan mozgott a vállaltan balos helyen (vörös Che-zászló, Lula elnök régi és új fotói stb.), a hűtőkből a vendégek kiszolgálták magukat, amit a főnök feljegyzett, távozáskor pedig fizetted a fogyasztásod. A szövegeket itt is szinte mindenki fejből fújta, hol ki-, hol beszállt valaki a körben ülő zenészek közé. 

A következő állomásom Belo Horizonte volt, mely egyike Brazília tervezett és épített városainak. 1890 körül azért jött létre, hogy kiváltsa Minas Gerais (állami bányák) állam akkori fővárosát, a girbegurba, macskaköves utcákkal rendelkező Ouro Pretót, amit nem tattottak megfelelőnek erre a címre. Így az állami tisztviselők széles sugárutakon parádézhattak, tágas és új házakban élhettek. Belo Horizonte (gyönyörű horizont) volt csillagtúráim kiindulópontja, turisztikai szempontból nem izgalmas hely, nem is láttam turistának tűnőket a városban. Egyik nap a már említett Ouro Preto (fekete arany) volt a célállomás, a gyönyörű barokk bányászváros, amit ha a Felvidékre helyeznénk át valami varázslattal, teljesen beleolvadna a környezetbe, mert kb. olyan házakkal és templomokkal rendelkezik, mint Eperjes vagy Selmecbánya. Egy idő után persze már túl sok a rengeteg hasonló, pazarlóan túldíszített barokk (rokokó elemekkel!) templom, elfárad a szemed a nézésben. Ilyenkor kifejezetten jó, hogy meg lehet mászni egy meredek utcát, lépdelni a macskaköveken a színes házak között. Congonhasba is hasonló céllal mentem, bár ott nem örződött meg a 18-19. század fordulóján kiépült barokk óváros. Öt ilyen település van a környéken, amikor csúcson voltak az arany- és gyémántbányák (Diamantina nevű városkába is el lehet jutni), a könnyen jött pénz könnyen csatornázódott át az egyházhoz, gombamód nőttek ki a földből a templomok. 

Congonhas azért lehet a világörökség része, mert van nekik egy dombtetőre épült zarándoktemplomuk (mit tesz isten, barokk stílusú), előtte a 12 próféta szobrával, a templomhoz vezető út két oldalán pedig hat kápolna, melyekben fából faragott szoborcsoportok mutatják meg Jézus életének utolsó állomásait. A kálvária csak bizonyos stációi jelennek meg, de azok nagyon kifejező módon, hála a szobrásznak, Aleijadinhonak. A gúnyneve azt jelenti, nyomorékocska. Vagy lepra kínozta, vagy valamilyen izületi betegség, de egyre kevésbé és egyre nagyobb fájdalmak árán tudta a végtagjait mozgatni. Tanítványai egyik kezéhez kötötték a vésőt, a másikhoz a kalapácsot, élete vége felé így alkotott. És pont ebben az időszakban emelkedett a világ legjobb barokk szobrászainak körébe, fájdalmát, szenvedését átruházva szobraira. A tizenkét életnagyságú szappankő prófétaszobrot is ő készítette, ezeket eleinte sok kritika érte aránytalanságuk miatt (kis karok, nagy fejek, furcsa testtartás), de később a mérvadó többség mesterműveknek kiáltotta ki őket, és nekik kell igazat adnom. Már Ouro Pretoban is láttam kiállítva pár szobrát, sőt az egyik ottani templomban a sírját, de vitathatatlanul a congonhasi szobrai a mesterművei. Az ottani, pár éve épült múzeum a templom története, a kápolnák és a szobrok mellett vele is kiemelten foglalkozik.

A legnagyobb élményem Belo Horizonte vonzáskörzetében mégsem a barokk városok voltak, hanem az Inhotim Kortárs Művészeti Központ. Egy open air múzeumot képzeljetek el, mely egy kiemelkedően gazdag és a lehető legprofibban kialakított botanikus kertben található. Talán a velencei Giardini lehet hasonló, ahol a biennálé pavilonjai vannak. 2004-ben egy milliomos magángyűjteményének indult, de néhány év után megnyitották a nagyközönség számára. Bizonyos listákon a világ 25 legjobb múzeuma között van, ami nem kis teljesítmény egy nem túl izgalmas brazil várostól hatvan kilométerre fekvő intézménynek. Az egyiptomias név, Inhotim, onnan ered, hogy a farm korábbi angol tulajdonosát Tim gazdának hívták a helyiek, ami az ottani dialektusban Inhotimnak hangzik. A kertet Roberto Burle Marx alakította ki, aki sokoldalú brazil művész volt, de tájépíteszként lett világhírű. Lucio Costával és Oscar Niemeyerrel sokat dolgozott együtt, ezekről a nagyvadakról majd a következő részben lesz szó. 

A távolsági busz úgy indul Belo Horizonte-ból, hogy nyitásra érjen oda Inhotimba, és záráskor indul vissza, vagyis hétköznaponként bruttó hét órád van felfedezni a területet, hétvégén nyolc. Meg is ijedtem, hogy mit kezdek majd ezzel a tengernyi idővel, de hamar rájöttem, hogy okosan ki van ez találva. A drágább belépők magukba foglalják a szállítást is, többszemélyes golfkocsik állnak a megfáradt, a gyaloglásba beleunt vagy az időhiányos látogatók rendelkezésére. Majdnem meggyőztek, hogy mindenképp szükség lesz rá, mert nagyok a távolságok, de úgy voltam vele, hogy utólag is megvehetem az extra szolgáltatást, ha tényleg nem lehet bejárni a kertet bő hat óra alatt. És igazam lett, mert zárásra pont meg tudtam nézni mindent, és közben ebédeltem is egy jót az egyik benti étteremben. A buja növényzet és a fotogén tavak között huszonvalahány galéria van szétszórva, plusz a szabadtéren kiállított, az időjárást jól viselő műalkotások. A kertet folyamatosan gondozták ottlétem alatt, az összes galériában huszonéves, kedves és kellően tisztelettudó fiatal dolgozik. Kapsz egy térképet, és te döntöd el, hogyan, milyen irányból járod be a hatalmas kertet, illetve kipipálgathatod a már meglátogatott helyeket.

Bármilyen kiváló múzeumban is járok, két-három óra után már nem vagyok képes több művészetet befogadni, megtelik a fejem, és a szemeim már csak gépiesen végzik a dolgukat. Inhotim titka az lehet, hogy a természeti szépségek, a trópusi növényzet jól kiegyenlítik a képzőművészeti látványosságokat, és mivel mindig váltanod kell, nem fáradsz bele. Simán maradtam volna még egy-két órát, annyira megfogott a hely. Ráadásul maguk a galériák egyedi, különleges, magukban is értékes, izgalmas építmények. És nem tudhatod, mire számíthatsz bennük. Itt is megvolt a fekete művészeti szál, mely több helyről is visszaköszönt, de azon kívül nagyon széles palettán mozogtak a tárlatok. Valahol csak feküdnöd kellett és a Föld felhangosított morajait hallgatni, máshol egy hatalmas valódi markolót láttál, ami egy stilizált fát csavart ki a földből, kerekei pedig (nem igazi) pillangókon tapostak. Vagy stroboszkóppal megvilágított feltörő vizet figyelhettél, így állóképek sorozatát láthattad a vízcseppek végtelen alakzatairól. Üvegcserepeken is járhattál volna, ha nem szandált viselsz, viszont a lufival megtöltött szobába így is beengedtek. Virágmagvakat lehetett ültetni betűalakú cserepekbe, amikből idővel virágba borult szavak alakíthatók ki. Felvonult a brazil kortárs művészet krémje (valakinek az alkotásait már São Paulóból ismertem), de a nemzetközi mezőny is képviseltette magát. Egy szó mint száz: ha közelebb lenne a Kárpát-medencéhez, mindenkit arra kapacitálnék, hogy szánjon rá egy napot, mert nagyon megéri. Zseniális hely, nekünk is csinálnunk kéne egy hasonlót. Végülis milliomosaink vannak...