Brazíliaváros (Brasília) a megvalósult, vasbetonba öntött utópia. Egy főváros, ami 1960. április 21-e óta létezik, és rekordgyorsan, 1987-re a világörökség része lett. De minek kellett rengeteg pénzből a szinte lakatlan Planalto Central fennsíkra pár év alatt egy komplett nagyvárost felhúzni? Miért nem volt jó Rio de Janeiro, ahonnan állítólag sírva költöztek át a minisztériumi dolgozók? Hosszú sora van ennek... Még a portugál gyarmati időkben rájöttek arra, hogy nem biztonságos partmenti települést fővárosnak kinevezni, mert azt bizony ellenséges hajóflották vagy kalózok könnyen megtámadhatják. 1624-ben az akkori fővárost, Salvadort a Holland Nyugat-indiai Társaság foglalta el (mondjuk csak egy évig volt a tulajdonukban), vagyis egy komoly tőkével és haderővel rendelkező kereskedelmi társaság, amely Hollandiának akart gyarmatokat szerezni. Ők alapították Új Amszterdamot is a Hudson folyó torkolatában, amit ma New York néven ismerünk. De mondjuk a Salvadortól északabbra, szintén az Atlanti-óceán partján fekvő Recife a mai napig magán viseli a 24 éves holland uralom nyomait (1630-1654).

Rio is tengerparti város, így régóta tervben volt az ország belsejébe költöztetni a fővárost. Ezt erősítette a huszadik században a modernizáció igénye, hiszen óriási különbségek voltak a sűrűn lakott és fejlett partvidék és az elmaradott, hatalmas szegénységben élő, nagyon ritkásan lakott hatalmas belső vidékek között. Brasília ténylegesen sokat fejlesztett a régión, csökkentve a gazdasági különbségeket. Ehhez járult hozzá a nemzeti egység megteremtésének igénye, melyet szintén jobban szolgál egy mindenkihez közelebb eső új főváros. Szóval amikor 1956-ban a cseh származású Juscelino Kubitschek lett az elnök, senkit sem lepett meg, hogy elindította a város megépítését. A főtervező egy Le Corbusier-tanítvány, Lúcio Costa, a főépítész Oscar Niemeyer, a tájépítész pedig az előző posztban már dicsért Roberto Burle Marx lett. Mindannyian brazilok. A város madár/repülő alakú: a törzsben találhatók a kormányzati és más fontos állami épületek, az északi és a déli szárnyban laknak az emberek. Láttam fotókat, tényleg a semmi közepén indult meg az építkezés, Kubitschek pedig még a tényleges elkészülte előtt felavatta, mert lejáróban volt a mandátuma, és a város alapítójaként akart bevonulni a történelembe. Sikerült neki, komoly múzeuma van Brasíliában, egy olyan talapzat+szobor kombóval kiegészülve, amire Phenjanban is csettintenének. 

Tudtam, mire vállalkozom, amikor megérkeztem ebbe a 63 éves, szemtelenül fiatal városba. Nincs olyan hangulata, mint Rio körme alatt a piszoknak, egy falanszter, ahol rengeteget kell gyalogolni, nehéz a lakhatást és az étkezést megoldania a hátizsákos turistának. Lehet, hogy épp a kisebb elvárások miatt, nekem kifejezetten bejött a hely. Tetszenek a modernista épületek, csípem Niemeyer stílusát (a városban szinte minden fontos épületet ő tervezett, harcos kommunista létére a Catedral Metropolitanát, a város jelképének számító gyönyörű katolikus templomot is). Teljes biztonságban éreztem magam, a központi részek tiszták, rendezettek, nem csellengenek az utcán kétes alakok. Mondjuk néhány eszement turistán kívül senki sem járkál az utcákon, mindenki tömegközlekedik vagy kocsival jár. Hatsávos utak haladnak mindkét irányba. És bizony nem nagyon gondoltak a mélyen tisztelt tervezők a gyalogosokra: állítólag eredetileg nem is akartak közlekedési lámpákat, de járdából, zebrából jelenleg is komoly hiányok mutatkoznak. Átkelni az utakon komoly koncentrációt, gyorsaságot és bátorságot igényel. Nem lennék idős, rokkant vagy babakocsis gyalogos a belvárosban!

Szóval úgy működtem, mint az öregek, jobban tetszett a rend és nyugalom, mint a kaotikus, kiszámíthatatlan nyüzsgés. Nyugodtan elmászkálgathattam, normális, megfizethető és jó elhelyezkedésű szállásom volt, kajálni egyszer be kellett mennem egy plázába, mert étterem, büfé a központban tényleg nincs. A hivatalnokok (akik unják a menzát) kijárnak ebédidőben ahhoz a pár lacikonyháshoz, akik jó üzleti érzékkel a minisztériumoknál telepedtek meg. Érződött, hogy más tájegységen vagyok: jóval melegebb volt, fogott a nap. A metrót nem használtam, de rengeteg busz jár a városban, olajozottnak tűnik a tömegközlekedés. Nem kell annyit gyalogolni sem, mert a buszok az egyenes sugárutakon, felüljárókon percek alatt elvisznek úticélodhoz. A természet pedig élő, eleven alapja ennek a méregdrágán megépült modernista kísérletnek: selyemmajmok ugrándoznak a fákon vagy szaladnak át a járdán. Januárban az USA mintájára bolsonarista tömegek megtámadták a kongresszus épületét, így azóta fokozott biztonsági intezkedések vannak érvényben. Részben ezek, részben a rossz időzítés vagy a hosszúnadrág hiánya miatt egyetlen kormányzati épületbe sem jutottam be. Így jártam a város legkorábban, már 1958-ban elkészült épületével, a Palácio da Alvoradával, az elnöki lakhellyel is. Csak tisztes távolságból lehetett fotózni a Niemeyer tervezte légies palotát. Ám egy idő után a zöld gyepen feltűnt négy ñandu. Olyan volt, mintha ezek a nagytestű madarak örző-védő feladatokat is ellátnának, ha az emberi biztonsági szolgálatot kijátszaná valaki. Vagy Lula elnök kutyák helyett madarakat tart. Ki tudja?

Brasíliából Lençóisba repültem, mert ebből a bahíai városkából közelíthető meg Chapada Diamantina, vagyis a Gyémánt-kanyon. Itt is komoly gyémántbányászat folyt, innen a név. Négynapos, szervezett túrát terveztem a völgyben, amikor magánházakban szállunk meg, és látjuk a környék legszebb részeit. Sajnos nincs főszezon (januártól a farsangi időszak végéig brazilok, az északi félteke nyári hónapjaiban európaiak özönlik el a helyet), így ezek a hosszú túrák ritkán indulnak. Maradtak az egynapos kirándulások, amik szintén sok szépséget tartogatnak. A macskaköves utcácskák drága éttermekkel, boltocskákkal csalogatják a turistákat, három nap alatt kezdtek páran ismerőssé válni, akikkel az utcán futottam össze. Megértem azokat, akik hosszú heteket töltenek itt, távol a nagyvárosok vagy a népszerű strandok tömegétől, és energiával meg nyugalommal töltekeznek fel. 

Mindhárom nap jártam vízesésnél, a Moszkító vízesés tán a legismertebb a maga 70 méteres magasságával. Be lehet bújni a zuhatag mögé, mely a szó képletes és szó szerinti jelentésében is lélegzetelállító élmény. Vagy hagyhatod, hogy a lezúduló víz a vállaid masszírozza, bár ilyen durva masszázst senkinek sem kívánok. A másik két vízesés előtti természetes medencében úszni is lehetett, a feketetea színű vízben. Ezt a tanninban gazdag állapotot már a bolíviai Amazonas-túrán megismertem, itt is ilyen színűek voltak a folyóvizek. Barlangok is szép számmal akadnak erre. Voltam cseppkőbarlangban, de Aggtelek és Grúzia után sok újra nem számítottam. Erre kaptam három meglepetést is. A barlang nem volt kiépítve: se világítás, se mesterséges gyalogút. Nagy lámpákkal világítottunk, fejünkön sisak. Sokkal melegebb volt, mint az általam ismert barlangokban, illetve számtalan denevér tanyázott a helyszínen, amik nem zavartatták magukat. 

Vízzel teli barlangokat is láttunk, egyikbe csak egy szűk órát süt be a nap, de akkor gyönyörű kék árnyalatokban pompázik a vize. A szomszédos helyre 100 reálért (hétezer forint) könnyűbúvár felszereléssel be lehet úszni, hogy halakat és teknősöket láthass. Ezt kihagytam, ám életemben először csúsztam egyet egy drótkötélpályán (a helyiek tirolesának hívják), hogy a végén egy kristálytiszta vizű tavacskában landoljak. Abban is lehetett fürdeni, a nyakig érő vízben úszkálni, hagyni, hogy az apró halak harapdálják a lábfejed. Láttam nyolcezer éves sziklarajzokat, illetve egy magaslatról a környező tájat, mely tényleg olyan, mint a Grand Canyon, csak tele zöld növényekkel. Egyik nap csak gyaloglás volt a program (a többi esetben a nagy távolságok miatt kocsival mentünk), ráadásul én voltam az egyetlen tagja a csoportnak a túravezetőn és kutyáján kívül. Úri dolgom volt, jót beszélgettünk és túráztunk. Ráfordultam ittlétem utolsó hetére. Komolyan mondom, nem hiszem el, hogy ilyen gyorsan el tud telni hat hónap.