Előző bejegyzésemben arra voltam kíváncsi, hová megy a sok uruguayi faszállító. Nem voltam rest, felkerekedtem, meg sem álltam Montevideo városáig, annak is a parlamentjéig, hogy választ kapjak az égető kérdésre. Az épületet bejárni óhajtó turistának álcáztuk magunkat Z-val, haladtunk is szépen. Megnéztük a csupa márvány meg színes üveg előcsarnokot, az uruguayi alkotmány és függetlenségi nyilatkozat eredeti példányát. Betekintettünk a parlamenti könyvtárba, a szenátus és a képviselőház díszes termébe. És amikor senki sem gyanakodott eredeti szándékunkra, váratlanul nekiszegeztem a KÉRDÉST a gyanútlan túravezetőnknek. Nem volt más választása, vallania kellett: a fákat papírgyárakba viszik. Egy újabb rejtély oldódott meg.

Más izgalmas kalandjaink is voltak a bántóan eklektikus Montevideóban. Váradi lakásunk könyvespolcán most is ott van Áros Károly 1994-es Montevideótól Los Angelesig című papírkötéses kiadványa, mely a focivébék történetét meséli el. A legfogékonyabb életkorban talált meg a könyv, mely az egyesült államokbeli világbajnokság apropóján jelent meg. Akkora rajongó voltam jómagam is, hogy majdnem hiánytalanul megvannak a focisták matricái a Panini albumból. Dorinel Munteanu, a román válogatott kiváló középpályása például a nyomda ördögének ármánykodása miatt Dorinel Muntenau néven szerepel benne. De vissza a jelenbe és Montevideóba. Uruguay rendezte az első focivébét 1930-ban, építettek is egy stadiont - de vajon hány év kellett, hogy elkészüljön? Mindenki gondoljon egy számra: segítek, majdnem száz éve történt Dél-Amerikában. Megvan a szám? Az nyert, aki az egyesre gondolt! 1929-ben tették le az alapkövet, 1930-ra kész is lett, és mivel az alkotmány száz éves évfordulóját ünnepelték abban az évben, Estadio Centenariónak nevezték el. Sok meccset és a döntőt is ott rendezték, ahol a házigazdák a szomszédos Argentínát győzték le a döntőben. 1950-ben, a brazíliai vébén dupláztak, a házigazdákat verték a fináléban.

Ebben a stadionban jártunk, egy darabka történelmet láthattunk testközelből. Fociszeretőknek nem kell mondanom, mekkora élmény ez, a többiek meg nem biztos, hogy értik. A múzeum meglehetősen elavult, koncepciótlanul berendezett, pedig van benne két Jules Rimet-kupa (az eredeti vb-trófea), Pelé-, Vavá- és Maradona-mez, korabeli plakátok, fotók. Meg egy nagyon vicces (és/vagy giccses?) festmény a 2018-as uruguayi válogatottal a középpontban. Ám a stadion a több korszerűsítés ellenére még őriz valamit eredeti szépségéből. Ahogy a berlini Olympiastadion is (1936). Maga a város csalódás volt mindkettőnknek, mintha Buenos Airest láttuk volna háromszor rosszabb kiadásban. Szemetes, kutyaszaros, csupa kátyu járdák, a széptől messze eső házak, hangulat nélküli utcák. Még a Rambla (a tengerparti sétány) sem az igazi. Az ingyenesen látogatható szépművészeti múzeum anyagára is ráfért volna egy kurátor. 

Visszatérve Buenos Airesbe újabb izgalmas részeket fedeztünk fel. Vasárnap igazán nyüzsgő volt San Telmo kézműves piaca, millió árus, rengeteg turista, szabadtéri tangó, zsúfolásig megtelt vásárcsarnok. A Plaza Serrano hipszter környéke is emlékezetes marad a keskeny utcákkal, a sok kis butikkal, hangulatos bárral, étteremmel. Ott el tudnék képzelni egy bulis estét (ami argentin fogalmak szerint éjjel kettő körül kezdődik és reggel nyolcra van vége). Az operaházat (Teatro Colón) végül belülről is megnéztük, és a spanyol nyelvű vezetés dacára is sokat megtudtunk róla. A világ egyik legjobb akusztikájú operájáról beszélünk, amit Pavarotti tréfásan le is szidott, mert éneklése egyetlen hibáját sem rejti el. Aztán Z. hazarepült, én pedig az Iguazúnál folytattam utam.

Kétszer láttam a Niagarát, de az Iguazú sokkal nagyobb élmény. A Niagara is az volt fiatalon, mikor még nem sokat láttam a világból. Szóval nem mossa el az akkori élményt, de kontextusba helyezi. Itt egy 270 zuhogóból álló vízesés-rendszerről beszélünk, melynek szélessége 2700 méter. Hatalmas, monumentális természeti képződmény, és amikor a vízhozam is megfelelő (mint most), elképesztő látvány. Az argentin oldalon kezdtem, ott hosszabban tudsz időzni, több lehetőség adódik a nemzeti parkon belül. A fő attrakcióhoz (Ördögtorok-szakadék, Garganta del Diablo) szépen karbantartott kisvasút visz el. Ingyenes, ám jegyet kell váltani rá. Annyian voltunk, hogy egy bő órával későbbi vonatra volt csak hely. Lassan négy hónapja itt vagyok, de még sehol sem volt akkora tömeg, mint ott. A kilátó messze benyúlik a folyó fölé, és közelről láthatod az Union-zuhatag bömbölve alábukó vizét. Megunhatatlan látvány számomra: csak néztem, teljesen kiürült az agyam, hallgattam a folyamatos morajlást. Elképesztő. 

Hosszú, fémből épített gyalogösvényeken lehet alulról és felülről megközeleíteni a zuhatagokat, de a szubtrópusi dzsungelben is van túraútvonal. És mivel szubtrópus és hatalmas vízfelület, párás meleg volt. Annyira, hogy még én is úgy izzadtam, mint egy ló, pedig nem szokásom. Kárpótolt viszont a rendkívül gazdag élővilág: a szemtelen koatik (megtermett macska nagyságú ormányos, gyűrűsfarkú emlősök), akik nyugodtan baktatnak pár centire tőled, de ha kajáról van szó, pillanatok alatt odasereglik az összes. A fákon majmok és különféle madarak, a vízben kajmánkölykök és megtermett, bajszos fekete halak, a földön nagy gyíkok és óriáshangyák, a levegőben kecses pillangók. A brazil oldal is csodás, onnan jobban rálátsz az egészre, megérted a szerkezetét, jobb fotók készülnek ott. A végében ott is közel lehet kerülni az egyik zuhataghoz, annyira, hogy beterít a szél hozta vízpára. Ám csak egy útvonal van, két-három aktív óránál többet nem kínál, szemben az egész napos argentin oldallal. 

Az Iguazú (a brazilok kedvéért Iguaçu) a vízesés után 34 km-rel folyik bele a Paraná folyóba, mely egy darabon Brazília és Paraguay természetes határa. A két ország közösen építette meg a folyón a világ legnagyobb (ha a legnagyobb évi villamosenergia-termelést nézzük) vízierőművét, az 1984-ben részlegesen megnyitott, 1991-re befejezett Itaipú-gátat. Teljes teljesítmény alapján csak a harmadik a 2009-ben befejezett kínai Három-szurdok-gát és a 2021-ben átadott szintén kínai Baihetan-gát mögött. Guaraní nyelven a neve azt jelenti, hogy éneklő kő, mert azt tartották a guaraník, hogy a Paraná víze énekelni kezd, mikor az ottani sziklákhoz ér. Hatalmas mennyiségű acélt és betont használtak fel ehhez a mérnöki csúcsteljesítményhez. Húsz turbina dolgozik benne, fele a braziloknak, fele Paraguaynak termeli az áramot. Ez az erőmű fedezi Paraguay energiaszükségletének 90%-át, a sokkal nagyobb Brazíliának is besegít 17%-kal. Felhívták a figyelmem arra, hogy Paraguay a maga áramának nagy részét eladja Brazíliának, úgyhogy a megtermelt összáram kis része csorog Paraguaynak. A profin összerakott kisfilm nem győzte hangsúlyozni, mennyire természetbarát projektről van szó, de azt nem említették, hogy az építése miatt eltűnt a Föld legnagyobb hozamú vízesése, a Guaíra.

Az Itaipút Ciudad del Estéből, a paraguayi duty free-paradicsomból látogattam meg (brazil oldalról is fogadnak turistákat), melyet csak a Paraná választ el a brazil Foz do Iguaçutól, attól délre, az Iguazú másik partján meg rögtön ott van az argentin Puerto Iguazú. Szóval a hármashatárnál vagyok, egy vérbeli csempészvárosban. A központ konkrétan egy szteroidon tartott lengyel piac, mindent is meg lehet venni. Cartagena óta nem szólítottak le ennyien, kínáltak elektronikai árut (eredeti másolatok), fegyvert (ha jól értettem), marihuanát. Azzal a kérdéssel indítanak, hogy argentin vagy brazil vagy. Utána nagyot néznek, mikor elárulom, hogy magyar vagyok. Mondjuk épp képeslapot nem találtam az egész forgatagban. Nagyon nem gyalogosbarát ez a város, se zebrák, se normális járdák. A rengeteg motoros és a sok autós meg a világért nem lassítana. Visszatértem Latin-Amerikába a langyos, európai Chile és Argentína után.