Ciudad del Este határában, Presidente Franco (igen az egyik elnökről van elnevezve) településen van a Monday vízesés, Paraguay szerény válasza az Iguazúra. Nem könnyű eljutni oda: a városi busz sofőrjének jelezni kell, hová igyekszel, ő pedig majd szól, mikor szállj le. Ebben az esetben ez sem volt egyszerű, mert a buszvezető guaraníul beszélt, de a segédje fordított. Merthogy Paraguayban két hivatalos nyelv van, a spanyol és a guaraní. A lakosság 90%-a mindkettőt beszéli. A busz persze megy a saját szabott útvonalán, neked kell elgyalogolnod a vízeséshez, ami sehol sincs kitáblázva. Általában jellemző Paraguayra, hogy szinte nem létezik turisztikai infrastruktúra (oldd meg magad!), az idetévedő keveseknek nem könnyítik meg a dolgát. Nem tudom, hogy azért nem foglalkoznak vele, mert kevés turista jön, vagy azért jön kevés, mert alig akad igazán emlékezetes látnivaló, és azok sincsenek rendesen promotálva és elérhetővé téve.

Visszatérő motívum lesz Paraguayban, hogy az adott helyet (végig vagy egy ideig) egyedül járom be, ami az Iguazúnál tapasztalt tömeg után hatalmas kontraszt. Örültem ezeknek a helyzeteknek, de volt bennem valami hiányérzet is, mégiscsak furcsa, hogy miért nem jön több ember. A vízesés volt az első ilyen helyszín, aztán jöttek a missziók. Azok meglátogatásához elutaztam Encarnacionba, onnan csillagtúráztam előbb Argentínába, majd a paraguayi részen. De mik is ezek a jezsuita missziók? 1609-1768 között a jezsuiták lehetőséget kaptak Dél-Amerikában egy utópiát megvalósítani. A portugál és spanyol királyság, illetve a pápa beleegyezésével olyan telepeket hoztak létre, ahol az őslakosok szabadon élhettek, nem rabszolgasorban sínylődtek. A jezsuiták szabályai szerint kellett élni (hajnalban a templomban indult a nap, a katolikus hitet buzgón gyakorolni, a kijelölt munkákat elvégezni), de ez nagyságrendekkel jobb volt, mint megdögleni a cukornádültetvényen. 

A jezsuiták festeni, szobrászkodni, énekelni is megtanították a guaraníkat, így alakult ki az izgalmas guaraní barokk. Már az isteni csoda, hogy a missziók 160 évig működhettek. De aztán győzedelmeskedett a kapzsiság: zavaró volt a földbirtokosoknak, hogy egyre több őslakos költözik a missziókba, nekik meg kellett az ingyen munkaerő, így elérték a jezsuiták kitiltását Dél-Amerikából. Azóta eltelt 250 év, az idő és a háborúk sem kímélték az épületeket. A romok brazil, argentin és paraguayi területen helyezkednek el, több a világörökség része. Állítólag az UNESCO listájáról épp ezeket látogatják a legkevesebben. Pedig nekem hatalmas élmény volt négy különbözőt is bejárni, a szubtrópusi vörös föld, a buján zöldellő természet ölelésében ott állnak a templomok, harangtornyok, lakóházak, műhelyek maradványai, egy nemes utópia néma tanúi. Az pedig tovább emelt az élményen, hogy hosszabb-rövidebb ideig egyedül barangolhattam be a missziókat. Akit érdekel a téma, nézze meg az 1986-os A misszió című arany pálmás filmet, épp erről szól. Nem csak Morricone mester felejthetetlen dallamai, illetve de Niro és Jeremy Irons játéka miatt emlékezetes alkotás.

Paraguay fővárosa a másfél milliós Asunción, mely a Paraguay folyó partján fekszik. Tőle nyugatra már a Chaco helyezkedik el, ez a forró, hatalmas kiterjedésű szavanna, ahol igen kevesen élnek. Például a főleg német mennoniták, akiket leginkább az ámisokhoz érdemes hasonlítani. Ezek a szívós farmerek az ideálistól nagyon messze eső tájon is megélnek a mezőgazdaságból. De nem róluk akarok beszélni, mert a Chacót nem látogattam meg, hanem Asunciónról. A város abban a cipőben jár, mint több észak-amerikai társa: a romló közbiztonságú és egyre lepukkantabb történelmi belvárosból sokan más, virágzó városrészekbe költöznek, az ottani plázák válnak a fő találkozási pontokká. Az óváros pedig megállíthatatlanul csúszik lefelé. Ez történik Asunciónban is. A látnivalókkal kecsegtető óváros elhanyagolt, piszkos, a járdák rémes állapotban, se turisták, se a helyiek nem töltik meg élettel az utcákat. Dolgozni sokan odajárnak, de a munkaidő lejárta után szellemvárossá válik. 

Mindez állítólag a Chacarita nevű nyomortelep miatt van, mely a város legrégibb része, és ironikus módon a szenátus modern épületével szemben helyezkedik el. A főváros képtelen felszámolni a nyolcvanezresre duzzadt favellát, melynek ugyan a legtöbb lakójával nincs baj, de akad köztük számos drogos, bűnöző, akik miatt a környék életminősége meredeken esik. Pesti analógiával ők a Hős utcaiak, csak sokkal többen vannak, és a Kossuth tér mellett élnek bádogviskóikban. Sok történelmi épület üresen áll, nincs ki bérbe vegye, az állaguk pedig folyamatosan romlik. Nem tudom, hogyan lehetne visszafordítani ezt a folyamatot. Jelenleg napközben rengeteg rendőr van szolgálatban az óvárosban (ebben Quitóra hasonlít), melynek két legszebb épülete a Panteon és az elnöki palota. Előbbi kettős funkciót lát el: a város védőszentjének kápolnája, és az ország nagyjainak nyugvóhelye. Utóbbi munka-, de nem lakhelye a köztársasági elnöknek. Apropó elnök: az ország parlamenti és elnökválasztásra készül, mindenhonnan mosolygó politikusok néznek rád a plakátokról. Itt elnök csak egyetlen ciklusra lehet valaki, Uruguayban meg úgy van, hogy többször is lehetsz elnök, de egymás utáni ciklusokban nem. 

Asunciónban már nincs villamos, troli és metró nem is volt. Buszokkal lehet közlekedni a városban, de három nap után visszasírtam a sokat szidott BKV-t. Nincsenek kijelölt megállók, az emberek leintik a buszokat, amik sokszor az úttest közepén állnak meg, ezzel is lassítva a rengeteg autó miatt dugókkal terhelt forgalmat. Így aztán akár néhány méterenként is megáll a busz, hogy valaki le- vagy felszálljon. Csigalassan haladunk, miközben sokszor hatalmas a tömeg az utastérben. Hiába van a buszok nagy részén légkondi, ilyen heringpartinál nem sokat ér. És ami a legbosszantóbb: az első ajtón lehet csak felszállni, mert csak ott tudod lecsippantani a kártyád. Ez még rendben is lenne, de a középső ajtó csak dísznek van, leszállni csak az utolsó ajtón lehet. Vagyis utad során át kell verekedned magad mindenkin, hogy a megfelelő helyen leszállhass. A napfénytől védő sötétítők meg a szemmagasságig már pont nem érő ablakok a tájékozódástól és a bámészkodástól is megfosztanak. Rendszámok ügyében Paraguay ott tart, ahol Magyarország: az eddigi három betű, három szám helyett az újak már négy betűt tartalmaznak. Egységesség is megfigyelhető több dél-amerikai országban: az újabb rendszámok tetején kék alapon fehér betűkkel szerepel az ország neve. Ám ez sokkal nehezebben olvasható, mint az EU-s dizájn. 

Tudjuk, hogy Mengele sokáig élt/bujkált Paraguayban, de rajta kívül is sok náci tudott eltűnni az erre kiválóan alkalmas országban. A városnéző túra vezetője szerint még mindig élnek nácik Paraguayban, a svasztika sincs betiltva, bár nem nézik jó szemmel. Hittem is meg nem is, úgy voltam vele, hogy kell valami bombasztikusat mondani, amire felfigyel a csoport. Meg a negatív reklám is reklám. Az ősz eleji forróságban (nyáron 40 fok fölött van a nappali hőmérséklet, most mindössze 35 lehetett) épp befejeztük a hosszú gyaloglást, amikor még betértünk egy patikába. Ugyanis az ország legrégibb gyógyszertára volt, ahol egy kis teremben a hajdani felszerelési tárgyak is megtekinthetők. Jó alkalom volt ez vizet is venni. Ekkor figyeltem fel egy édesanyám korabeli nőre, akinek bal felkarján egy hatalmas horogkereszt virított. Fekete ruhája ujja ugyanis fátyolszerűen áttetsző volt, így látni engedte a tetoválását. Váratlan és sokkoló élmény volt, utólag arra gondoltam, talán meg kellett volna szólítani. Vajon mi az ő története?