A Titicaca-tó Peru és Bolívia határán található, a világ legmagasabban fekvő tava a maga 3800 méteres magasságával. Annyira közel jártam Peruhoz, hogy a telefonom órája átállt a perui időzónára, ott egy órával kevesebb van. La Pazból a busz 2-3 óra alatt jut el Copacabanába, a bolíviai part csomópontjába. De megérkezés előtt a kis és nagy buszokat, a kocsikat kompra rakják a tó egy elkeskenyedésénél, míg az utasokat motorcsónakokkal viszik át a túlsó partra. Copacabana kálváriahegye igen meredek, felszökik a pulzus, mire feljutsz rá. Ezen a magasságon meg már kisebb erőfeszítés után is levegő után kapkod az ember. Ám megéri felmenni rá, mert nemcsak a városra, hanem az öbölre is remek kilátás nyílik. Az más kérdés, hogy a helyiek nem tartják tisztán ezt a turisztikai és vallási szempontból jelentős helyszínt. A naplementét a szemetelés és a kóbor ebek sem tudják elrontani, a tóba belebukó nap látványát, majd az ezt követő színorgiát vétek kihagyni. 

Már az inkák térhódítása előtt is lakott volt a tó környéke, de az inkák is nyomot hagytak maguk után, például az Isla del Solon található naptemplomot. Napi néhány alkalommal indulnak nagyobb motorcsónakok a szigetre, sokan szervezett túra keretében pár órát töltenek ott, de olyan is akad (mint én), aki ott éjszakázik. A szigetet hosszában 6-7 óra alatt oda-vissza be lehet járni: nem a flórája és faunája miatt érdemes meglátogatni, sem az inka romok miatt, hanem a kilátásért. A szigeten végigfutó magaslatról a Titicaca-tó, illetve a sziget öblei, partjai, a közeli kisebb szigetek kiválóan megfigyelhetők. A rendkívül tiszta és hideg vizű tó halai közül a pisztrángot szinte mindenhol kapni, quinoa levessel ez a leggyakoribb menü. Isla del Solon kétszer annyiba kerül ugyanaz a menü, mint a szárazföldön, a sziget éttermei kartellgyanúsan ugyanabban az árban kínálják ételeiket. Olyan erős UV-sugárzás volt ott, hogy az amúgy is barna és naptejjel megkínált tarkóm, nyakam két árnyalattal lett sötétebb a szigetet átszelő sétám alatt. 

Bolívia végére hagytam az ország egyes számú látnivalóját, az általam is nagyon várt Salar de Uyunit. Sosem szokott jó vége lenni annak, ha felfokozott elvárásokkal érkezem meg valahová. A hely szépségét, természeti gazdagságát és sokszínűségét bizonyítja, hogy nem csalódtam, sőt óriási élmény volt az a három nap, két éjszaka. Ha Uyuniból indulsz (lehet Chiléből is, San Pedro de Atacamából, jóval drágábban), akkor első nap kapod meg az ikonikus sósivatagot. Nekem szerencsém volt a foglalással: az alapcsomagot kértem az előre kinézett utazási irodától (azt mondják, nem mindegy melyikkel mész, nagyok lehetnek az eltérések, így én kész listával érkeztem a helyszínre), ami hálótermi ágyat jelentett, zuhanyt felárért és spanyol nyelvű vezetést. Többen mondták, hogy nem éri meg kb. 50%-kal többet fizetni az angolul beszélő guide-ért, úgyis a látvány a lényeg, meg a spanyol nagyobb részét úgyis megértem. Ám épp velem lett teljes a létszám egy angol vezetésű csoportnál, meg is kért az ügyintéző, hogy ne mondjam a többieknek, mennyit fizettem az útért. Boldogan tettem eleget kérésének. 

Kilencszemélyes 4×4-es Toyota terepjáróval mentünk, volt külön sofőrünk és egy remek vezetőnk, a 27 éves Israel, aki lelkesen, profin és jó angolsággal terelgetett minket. A csapat tagja volt egy hongkongi jegyespár, egy indiai hatvanas férfi és egy Ausztráliában élő nő. A jegyespár férfi tagja beszélt angolul, barátnője túl szemérmes volt, hogy bekapcsolódjon a társalgásba. Az indiai csóka 41 évesen abbahagyta a munkát, és a felhalmozott tőkéjéből húsz éve utazgat a világban. Persze nem egyfolytában, de Uyuniba is Arubából érkezett. A szép nagy tetkókkal felszerelt nő Dél-Afrikában született, Új-Zélandon nevelkedett, de Melbourne-ben él. Kérdésemre nem tudta megmondani, hogy akkor most minek is tartja magát. Lehet, hogy ez a nemzeti identitás dolog csak nekünk annyira fontos, Európa rosszabbik felén? A csapat tagjai jófejek voltak, az indiai úriember nem mindig: folytonos kérdéseivel próbára tette vezetőnk türelmét, akit házi fotósnak is használt. Hinduizmusból táplálkozó világszemlélete izgalmasan eltér a nyugati világétól, ám ellentmondást nem tűrő kinyilatkoztatásai inkább bosszantottak és vitára ingereltek. 

Benne járunk az őszben, az esővíz a sósivatag nagy részében már elpárolgott, de ahol még megvolt, erős szél fújt, így nem láttuk a zavarbaejtően tökéletes tükröződést. De minden más megvolt: bolondozás a perspektívával, menekülés a T-Rex elől, törpék az óriás lábasában, ki- és betáncolás a Pringles dobozba. Ameddig a szem ellát, a totális, vakító fehérség, fenn az ég kékje. Nagyon furcsa tapasztalat. A sósivatag 200×110 km-es, 6-120 méteres mélységig tart a sóréteg, a számítások szerint 19 millió tonna lítium rejtőzik a talajban, ami a felfutó akkumulátorgyártás szempontjából igen előnyös Bolíviának. A hatalmas kaktuszokkal borított Incahuasu szigetet is meglátogattuk, 26 ilyen sziget emelkedik ki a sósivatagból. Fun fact: sok nyelvben a fizetés szó a salar, vagyis sómező szóból ered, mert hajdanán a só annyira értékes volt, hogy fizetőeszközként is használták. Első este egy sóból épített házban aludtunk, de előtte még megcsodáltuk a csillagos égboltot egy fényszennyezéstől mentes helyről. 

Második nap, miközben a Bolíviai-magasföldön (Altiplano), mely a Tibeti-fennsík után a második legnagyobb (a Nyugati- és Keleti-Kordillera fogja közre) egy vulkánt figyeltünk, háromezer éves, nagy kövekre tapadó sprőd mohaszerűségekre bukkantunk, amiket a helyiek van, hogy fűtésre használnak. Majd több lagúnát is fölkerestünk, kettőben flamingók is voltak. Ezen a vidéken három faja fordul elő: a chilei, az andoki és a rövidcsőrű (James flamingó). A második lagúna záptojásszagú volt kénes tartalma miatt, a harmadik volt a legszebb, a Laguna Colorada. Az algák miatt vörös színű vizében előszeretettel táplálkoznak a flamingók, amik a színüket is a bétakarotin tartalmú algáknak köszönhetik. A nap szava a bórax (a bórsav nátriummal alkotott sója) volt, mely fehér porként jelenik meg nem csak lagúnák partján. Láttunk pásztor hajtotta lámacsordát, csirkecsontokkal rókát etettünk, almaszeletekkel pedig előcsalogattuk a déli macskanyulakat (tényleg ez a magyar neve a vizcachának). 

A harmadik napon hajnalban keltünk, így még napfelkelte előtt láttuk a rettenetes hidegben a gejzíreket. Mivel végig magasan, 3-4 ezer méteren voltunk, és a szél is fújt rendesen, napról-napra több réteg ruhát kellett magamra vennem. Nem ezért hagytam ki az európai telet - viccelődtem a többiekkel. A kilövellő gőz nem volt forró, a bátrabbak (vagy akik addigra felébredtek) át is ugráltak rajta. Volt ott boszorkánykonyhából szalajtott fortyogó massza is, ahhoz nem volt ajánlatos közel menni. Nem sokkal messzebb egy jelképes összegért termálvízben áztathattuk magunkat egy szabadtéri, természet alkotta medencében. Átfagyott tagjainknak áldás volt az a fél óra. Távolról rátekintettünk a Salvador Dalí-sivatagra, mely azért viseli a spanyol szürrealista festő nevét, mert a homokban a képeihez hasonlatosan vannak szétszórva a sziklák. Még délelőtt volt, mikor a hongkongiakkal együtt leraktak a határon, hogy az előre megbeszélt módon átvigyenek Chilébe, San Pedro de Atacamába. A hegyek közti apró határátkelőn (már korábban, de ott is azt éreztem, mintha a Góbi-sivatagban lennék vagy az afgán pusztán) a chilei vámosok minden csomagot egyesével átvizsgáltak, így csak hosszú várakozás után léptem be újra Chilébe. 

Sosem voltam jó abban, hogy plasztikusan leírjak egy tájat: most sem találom a megfelelő szavakat. Lenyűgöző hegyek, vulkánok voltak mindig a háttérben, miközben életemben először láttam szabadon flamingókat egy hihetetlen színű lagúnában, először jártam gejzíreknél meg egy hatalmas sósivatagban, ahol a naplemente valószínűtlen színeket produkál a hófehér talaj fölött. Hatalmas, nyílt területeken mozogtunk, a táj néha teljesen kopár, máskor élettel teli arcát mutatta. Annyira nem a megszokott természetet látni Salar de Uyuni környékén, hogy a NASA az egyik ottani vulkán tetejét találta legalkalmasabbnak arra, hogy négy éven át a marsi körülményeket tesztelje. Erre mit találtak? Emberi csontokat, múmiákat - nyilván nem ott éltek hajdanán, hanem rituális céllal kerültek oda, akkor még élve. Az argentin-bolíviai-chilei hármashatár vidéke tele van szebbnél-szebb, különleges helyekkel, így nem csoda, hogy az Atacama-sivatagban is eltöltöttem pár napot. De arról majd legközelebb!