Megérkezésem Bolíviába nem sok jót sejtetett: egy fárasztó éjszakai buszozás után (hajnalban a paraguay-i hatóságok mindenkit leszállítottak a buszról, egyenként ellenőrizték az okmányokat és a csomagokat, hogy ezt a határon megismételjék) az első, amit ebből az országból láttam - a kóbor kutyákon kívül - egy kenyeret majszoló, betegesen vihogó féleszű férfi volt, aki Donald kacsásan volt öltözve. Póló, azon ing, fején bézbólsapka, ám alul semmi. Ha nem guggol le, nem is lett volna baj. Villa Montesből egy végtelen hosszúnak tűnő mikrobuszos utazás vette kezdetét vadul hajtó sofőrrel, ám légkondi nélkül. 

De miután Tarijába értem (Bolívia délkeleti része, az Andok lábánál), minden jóra fordult. A paraguay-i embertelen hőség után ráleltem az ideális hőmérsékletű városra. Ugyan meleg van, de nem kánikula, estére pedig kellemesen lehűl az idő, de pont nem annyira, hogy én ne kezdjek el fázni rövidnadrágban és pólóban. Tudtam, hogy meg kell becsülnöm, mert Bolíviában eztán csak hűvösebb (az Andok zord hegyei közt) vagy izzasztóbb (az Amazonas medencéjében) helyeken fogok járni. Ráadásul Tarija a helyi Tokaj. A városban és környékén (leginkább a Valle de la Concepción) komoly borászatok vannak, a világ második legmagasabban termő borszőlőivel. Be is fizettem egy bortúrára, ám aznap az útlezárások miatt nem jutottunk el a völgybe. Bolíviában megszokott módszer útlezárásokkal nyomatékot adni elégedetlenségednek. Most éppen a tanárok akcióztak, mert nem dönthetik el, milyen tankönyvből taníthatnak, és a központilag kijelölteket nem érzik jónak. Ismerős, nem?

Jártunk az Aranjuez borászatnál, ahol minden élére állított fűszál arról tanúskodott, hogy milyen jól megy ennek a cégnek. Profi, ám hosszú körbevezetést kaptunk, majd a sokat dicsért vörösborok után egy fehéret kóstolhattunk meg. A Sausininél egész más volt a helyzet: kis pincészet, a fő befektető és a tulaj személyesen fogadott minket, rendkívül kedvesek és segítőkészek voltak, és hát a boraik is igen jók. Náluk is volt alkalmunk megkóstolni Bolívia legnépszerűbb rövid italát, a singanit. A csakis Moscatel de Alajandría szőlőből készült pálinkát magában vagy különböző koktélokban fogyasztják. Önszorgalomból másnap a völgybe is elmentem. Ott az édes és még édesebb borok futnak, a kóstoltatás pedig olyan gyors, hogy inkább leitatásnak nevezném. 

Potosí nem esik messze Tarijától, ám a szerpentineken és a keskeny hegyi utakon csak igen lassan haladnak a buszok, miközben 1850 méterről felkapaszkodnak 4100-ra. Potosíba szinte minden turista a város fölé emelkedő, szinte tökéletes háromszög alakú Cerro Rico gyomrában működő ezüstbánya miatt érkezik. Az ezüstbányászat miatt 1545-ben alapított Potosí ma is a világ legmagasabban fekvő nagyvárosa (százezernél többen lakják, ám fénykorában a kétszázezret is meghaladta lakosai száma), egykoron óriási gazdagság jellemezte. Az ott kitermelt ezüstből állítólag egy Spanyolországig érő hidat lehetett volna építeni, és még azon is hordták volna a nemesfémet a királyi udvarba. Több forrás szerint, ha nincs Potosí, a ma ismert globalizáció sem alakult volna ki. Ám hatalmas ára is volt az ezüst kitermelésének: az embertelen munkakörülmények, a munkabalesetek, a mérgező gázok és a higany (aminek a segítségével az ércből kinyerték az ezüstöt), a tengerszint feletti magasság háromszáz év alatt állítólag 8 millió őslakos és afrikai rabszolga halálát okozta.

A bányába számos utazási iroda szervez vezetett látogatást, én a hotelem által ajánlottat választottam. Megkapod a szükséges felszerelést (nadrág, kabát, gumicsizma, bányászsisak lámpával), majd a bányászellátó boltban indul a túra. Ott már előre csomagolt kis pakkok vannak, amiket illik megvenni. A csomagokban kokalevelek, 95 fokos alkohol, pár szál cigaretta. A bolt előtt ki is próbáltuk őket: egy nyalintás a bányászok pusztító szeszéből, kokalevelek a pofazacskóba, hozzájuk valami színes és édes katalizátor. Kívül-belül felkészülve értünk az egyik tárnához, de mivel virágvasárnap volt, senki sem dolgozott lenn. Habár az ezüstbányászatnak leáldozott Potosíban, de bizonyos ritka fémek miatt ma is eleven bányászélet van a városban. A csomagok nem fizetéskiegészítést jelentenek a bolíviai viszonylatban jól kereső (ám a szilikózis miatt 40 körül nyugdíjazott) bányászoknak, hanem áldozatok a tárnában elhelyezett bálvány számára. Potosí bányászai a mai napig igen babonásak, így négyfős turistacsoportunk is megszórta kokalevelekkel és leöntötte tiszta szesszel az istenség dedikált testreszeit. Dinamittal ugyan nem robbanthattunk (tilos, de van, aki csinálja), de részletesen elmagyarázták, hogyan is történik.

Az óváros felkerült az UNESCO világörökség listájára. Hatalmas barokk templomok, szépen rendben tartott kolonialista épületek, egy nagyon látványos főtér, csupa látnivaló. Ha nem kap el a magashegyi betegség, nagyobb lelkesedéssel járom körbe az óváros keskeny, kanyargós utcáit. Ám hiába ittam sok folyadékot, szopogattam kokaízű cukorkát, ittam kokateát, a hirtelen szintemelkedésre nem volt felkészülve a szervezetem. Fejfájás, gyengeség és étvágytalanság gyötört, éjszaka se nagyon tudtam aludni. Mivel reggelre se lett jobb, kihagytam a fontos múzeumot, és elindultam Sucre felé. Sucre az ország alkotmányos és igazságszolgáltatási fővárosa, La Paz az adminisztratív. La Ciudad Blancának is nevezik, mert az óváros minden épülete fehér színű. Az országot Simón Bolivarról nevezték el, ezt a várost pedig Antonio José de Sucre marsallról, aki szintén vezéralakja volt az ország 1825-ös függetlenné válásának. Sőt, ő is venezuelai volt, mint Bolivar, akivel jó barátok voltak. Bolivar lett az ország első, Sucre pedig a második elnöke. 

Érdekesség, hogy 2010 óta az ország hivatalos neve Bolíviai Többnemzetiségű Állam, és a spanyolon kívül 36 indián nyelv is hivatalosnak számít. Az új bankjegyeken is hangsúlyos a több nemzetiség: mindegyiken három fontos történelmi személyiség van, sokan valamelyik őslakos törzshöz tartoznak. A kettővel ezelőtti elnök, Evo Morales, az ország történetének első őslakos vezetője volt. Sucre belvárosa nagyon tetszetős hely, a Néri Szent Fülöp kolostor tetejéről például pazar a kilátás, de ha két dolgot kiiktatnának, szintet tudna lépni. Gyerekkorom óta nem éreztem olyan töménységű kipufogógázt, mint Bolívia városaiban. Nyilván a dél-amerikai viszonylatban is elaggott gépjárműpark ezért a felelős, különösen a nagyszámú dízelhajtású városi kisbusz, az urbanók. A másik rákfene, ami a kilencvenes évek Budapestjén is nagy probléma volt, a kutyaszar. Itt sem csak Sucréra jellemző a gond, nekem Tarijában sikerült belelépnem egy szeretetcsomagba. 

A hegy-völgyes La Paz, ahol a gazdagok lenn, a szegények fenn élnek (általában fordítva szokott lenni), a világ legmagasabban fekvő fővárosa (3250-4100 méter közötti magasság). Jó volt viszontlátni az Andok hósipkás csúcsait, és jólesik elveszni a kaotikus városi forgalomban. Még több városrész is felfedezésre vár, ám egy maradandó élménnyel már gazdagabb lettem. Innen lehet elérni ugyanis a hírhedt Death Roadot, azt a hegyi utat, ami ezrek életét követelte, míg volt rajta komoly autós forgalom. A keskeny hegyi útról, mely sosem látott aszfaltot, sok autó, sőt autóbusz is belezuhant a szakadékba. Én nem autóval, hanem biciklivel vágtam neki, az egyik utazási iroda szervezésében. Hatvan kilométeres szakaszt kell megtenni, miközben 4650 méterről 1500-ra ereszkedsz. Az első húsz kilométer még aszfaltos út, aztán jön a java. Itt is komoly felszerelést kaptunk: nadrág, dzseki, térd- és könyökvédő, kesztyű és downhilles sisak. Széles kerekű, teleszkópos biciklik. A táj gyönyörű, ahogy haladunk lefelé, fokozatosan változik. Kár, hogy nem jut elég idő a nézelődésre, mert az utat figyeled, nehogy te is a szakadékban köss ki, mint az eddigi 49 biciklis áldozat. Jóval veszélyesebbre számítottam, de ahol két kocsi - ha nehezen is, de - elfért egymás mellett, egy bringa lazán leszáguld. Vezetőink nagyon óvtak minket (hat napja is meghalt ott valaki), de a csapat sem hősködött, nem voltak nagy esések. Szóval egy pillanatig sem féltem, nagy kaland volt, extrém downhillezés, amit ebéddel és úszómedencés fürdőzéssel zártunk le.