Santa Marta félmilliós nagyváros a Karib-tenger partján. Itt temették el Bolívart, hogy majd később a maradványait Caracasba vigyék. Strandja nem túl szép, utcáin őrült forgalom, estére mindenhonnan bömböl a zene, napok szorgos keresése után sem találtam olyan helyet, postát, bármit, ahol bélyeget vehetnék. Nem zártam a szívembe e helyet, de Santa Marta amúgy is csak a bázisa volt két nagy túrámnak.

Első úticélom a Tayrona Nemzeti Park volt. Minden útibeszámoló azt emeli ki, hogy mióta ennyire ismert és népszerű lett, főleg a külföldiek körében, már nem a régi, túl nagy a tömeg. Ezért nem hétvégére időzítettem a látogatásom, sőt a főbejárat helyett egy kevésbé ismert kapun léptem be. Ez azt vonta maga után, hogy Playa Braván lesz a szállásom, és másnap sétálok át Cabo San Juanba, a park ikonikus strandjára. Hiába írta azt a net, hogy a főszezon december 15-én kezdődik, a valóságban már a magasabb belépődíjat kellett kifizetnem, a kötelező biztosítás is drágább lett, sőt még egy váratlan úthasználati díjat is ki kellett köhögnöm. Picit lehúzás szaga volt a dolognak, de nem volt mit tenni. 

Szűk három órás erdei túra után érkeztem meg a földi paradicsom címre joggal pályázó strandra, ahol választhattam függőágyat magamnak. Úszni nem volt szabad a hatalmas hullámok miatt, így én is csak derékig mentem be a tengerbe. Egész utam legészakibb pontján voltam: napsütés, pálmafák, homokos strand, béke, nyugalom. Délután tettem egy kirándulást a közeli vízeséshez, melyben meg is fürödtem. Playa Brava nincs túlbonyolítva: néhány helyi viszi a üzletet, napi három étkezést biztosítanak külön díjazás fejében, van egy kisboltjuk, napi kétszer egy órát wifi is (gyenge jellel). Nem voltunk sokan, de másnap ugyanezt tapasztaltam Cabo San Juanban is, pedig felkészültem a tömegnyomorra. Odáig is egy combosabb túra vezetett el, ám onnan a főbejáratig a lábaim kezdték jelezni, hogy sok lesz már a jóból. Szóval még nincs komoly infrastruktúra, de éveken belül még turistásabb lesz a hely, az tuti.

Útközben lenéztem a La piscina nevű strandra, ahol engedélyezett az úszás. Épp akkor próbáltak újraéleszteni valakit a parton. Hamuszürke arc, egy testes férfi feküdt hanyatt a homokban, immár menthetetlenül. Valakinek a férje, apja, gyermeke, aki még fél órával korábban csak úszni akart egy jót. Azon a helyen, ahol biztonságos. A többi részen évente százat is meghaladja a vízbefúltak száma. Komoran folytattam az utam, majd egy ponton az öszvérek szélesebb ösvényére tévedtem. Sokáig fel sem tűnt, csak mikor gyalogos turisták már nem jöttek szembe. Lehet, hogy ez hosszabb út volt, vagy a sártenger kerülgetése vitte el az energiám, de az utolsó kilométerek már nem estek jól.

Az igazi kaland másnap indult, amikor kezdetét vette a négynapos La Ciudad Perdida-túra. A csapat tagja volt egy francia pár Marseille-ből, Dani és Alice. Dani libanoni gyökerű, beszédes, barátságos fogorvos jó spanyoltudással. Alice figyelmes, gyönyörű, gazella alkatú világutazó, jól bírta a sok caplatást, szeret enni - egyszóval nagyon szerencsés ez a Dani � Ott volt Francisca, a fiatal chilei bába, a kolumbiai Juan, aki maratonfutó. Egy spanyol testvérpár, akik úgy néztek ki mint a kipihent, kisimult, jóltáplált és a sakálmásnapos, gyűrött és kialvatlan Papp Szabi. Volt egy atipikus kolumbiai pár is, Julian és Laura, ők alter értelmiségieknek néztek ki. Vezetőink Jeanet, a Casemiróra hasonlító David és a tolmács, Victor. Utóbbi főleg Alice és az én kedvemért kellett fordítson, de ez a négy nap nagyon sokat javított a halott szővegértésemen. 

Nagyon jó csapat voltunk, de tényleg. Mindenki jófej, aranyos, Victor szórakoztatott mindenkit. Összesen kb. 50 kilométert tettünk meg. Ötkor keltünk, hatkor indultunk minden nap. Napi három étkezés, a kaja finom, az adagok hatalmasak. Szükség esetén repeta. Szűrt víz, kávé, tea, forró csoki, gyümölcsök, édességek. A Turcol társasággal voltam, bátran ajánlom őket. Öt másik iroda csapata is nagyjából együtt mozgott velünk. Őket látva tudatosult, hogy szerencsés vagyok, amiért ezek a társak jutottak nekem. Végig túraszandálban voltam, cipőt súlycsökkentés céljából nem vittem. Az út 85%-ban kiválóan működött, a nagyon sáros részeken jobb lett volna a cipő. Majd a következő ilyenen ezt is tudni fogom. A szúnyogriasztó remekül működött, engem egyáltalán nem csíptek meg a moszkítók. Dani és én az egyik útmenti bódéban végignézhettük az angol-francia negyeddöntőt, hála túravezetőink rugalmasságának.

Harmadik nap elején 1200 lépcső megmászása után jutottunk fel az Elveszett városba, melyet a tayronák építettek, majd a történelem viharai során feledésbe merült. 1975-ben kincsvadászok találtak rá, minden értéket elraboltak, kifosztva, lerombolva a helyet. Egy gyilkosság után jutott a hatóságok tudomására az elveszett város, melyet az újjáépítés után visszakaptak a tayronák leszármazottai, a wiwa és a kogi törzs tagjai. A paramilitáris csapatok uralták sokáig a térséget, így a turizmus csak az utóbbi kb. 20 évben pörgött fel. Mit mondjak, gyönyörű, érdemes volt a nem túl olcsó túrára benevezni. A 33 hektár töredékét láttuk, nekem a Grand Canyonhoz mérhető hatalmas élmény volt. Még a mamóval (a sámánnal) is találkoztunk, aki mindenkinek egy karkötőt ajándékozott. 

Az alsóbb régiókban földművesek élnek, a hegyekben a bennszülöttek. A földművesek a múltban marihuánát és kokacserjét termesztettek, de a drogkereskedelem megfékezése céljából a kormányzat radikális eszközhöz nyúlt: glifozáttal permetezték le az ültetvényeket. A tájban most is jól láthatók azok a részek, ahol kipusztultak a fák. A bennszülött férfiak pörkölt kokalevelet rágcsálnak kagylóőrleménnyel keverve, melyet egy mindig maguknál hordott eszközzel visznek be a szervezetükbe. És még valami: egy másik csapat tagja volt egy temesvári román srác, vele jót dumáltam, IT-sként dolgozik Koppenhágában, másodszor jár Dél-Amerikában. Adott pár jó tippet.