Mióta kitaláltam, hogy lesz ez a hat hónapos utazás, tudtam, hogy el akarok menni García Márquez szülőházába. Macondót (ilyen nevű település létezik, nincs is messze) Aracatacáról mintázta, mely Kolumbia karibi-térségéhez tartozik, egy bő óra utazással elérhető Santa Marta, vagyis a tengerpart. A banánültetvények miatt népesült be a falu, de az állítólag háromezer sztrájkoló munkás lemészárlása után (a kolumbiai hadsereg szíves közreműködése a gringó kizsákmányolók oldalán) a vállalat és a munkalehetőség távozott, az emberek maradtak, sőt újak is jöttek. 

Sajnos Gabo háza nem maradt meg (Debrecen, ismerős helyzet?), a most látható az eredeti replikája. Bár olyan, hogy eredeti, nem nagyon volt, többször át- és újjáépítették a nagyszülei. A hátsó udvarban álló fa lehet az, amelyik biztos látta a kis Gabót játszani, és valami nagyon hasonlóhoz kötöznek egy szereplőt a Száz év magányban. A kiállítás nem túl izgalmas, sok szöveg csak spanyolul szerepel, például vonatkozó idézetek a műveiből.

Cartagena de Indias nagyon fontos kikötő volt a spanyol gyarmati időkben, mára bulifővárossá változott. Legalábbis a keskeny utcás óvárosi rész, illetve a vele szomszédos bohém Getsemani negyed, mely az utóbbi évtizedben lett a turisták kedvenc célpontja. Este érkeztem meg, és esti sétám alatt láttam színes buszokat, amikről bömbölt a zene, minden utasuk vidáman táncolt. Számtalan árust, akik folyamatosan szükségét érezték, hogy valami legálist vagy illegálist eladjanak nekem. Vagy épp prostikat, akik bátran szólongatták le a nyüzsgő utcán lófráló lehetséges kuncsaftokat.

Santa Martánál ezerszer élőbb, pezsgőbb a hely, ám fárasztó, hogy ennyire nincs nyugtod, mikor az utcán vagy, márpedig az elkerülhetetlen városnézéskor. Múzeumai nem túl jelentősek, pedig az inkvizíciót bemutató többet ígért, de semmi interaktivitás. Ugyanaz a karibi forróság, de a hostel medencéje segített a bajokon. A spanyol időkben épült várost védő falak ma is állnak, sőt az erőd is. A Centenárium parkban van lajhár, iguána, mókus - utóbbit nem láttam. De iguánákat már Santa Martában is.

Medellínben a Ciudad Perdida-túrán megismert reálértelmiségi (élelmiszeriparban dolgozó vegyészmérnökök) párnál laktam a várossal egybeépült Sabanetában (amolyan Budakesziként kell elképzelni, de a metróként emlegetett magasvasút kimegy odáig). Laura és Julian nagyon cukik voltak, remek házigazdák. Megmutatták a bulinegyedet (Poblado bizonyos részei), mely nagyságban és hangulatban is messze kenterbe veri a budapestit. Elvittek pizzázni, együtt néztük a vb-döntőt. Laura képesített sörkóstoló (-ítész?, nem tudom mi a jó szakkifejezés), a jövőben saját kézműves sörfőzdét szeretnének nyitni. Szurkolok nekik, hogy sikerüljön!

Medellín az azonos nevű folyó hosszú és mély medrében nyúlik el észak-déli irányban. De a házak felkapaszkodnak kelet-nyugati irányban is a dombokra, kell a hely a 2,5 millió lakosnak, akik csak a szűken vett Medellínben laknak. A hat ikonikus felvonó is a meredek domboldalak bekötését szolgálja a tömegközlekedésbe. Itt született a 90 éves Fernando Botero, akinek múzeumában már jártam Bogotában. Az Antioquia Múzeumban (ennek a megyének a központja Medellín) külön szintet kapott a város nagy szülötte, de a modern kolumbiai képzőművészetet bemutató remek tárlatot sem szabad itt kihagyni. 

A tiszta, gyors, új és kényelmes magasvasút veri a pesti metrót, most először éreztem utam során, hogy világvárosban vagyok. Sokkal inkább érdemelne fővárosi címet, mint Bogotá. Itt nem is kínoztak az árusok, pedig itt is mindenhol ott voltak. Egyik nap Guatapéba kirándultam, mely bő két órára van Medellíntől. Peñol és Guatapé határában van egy magas monolit, La Piedra (a kő) néven emlegetik. Mindkét település magáénak vallja, a guatapéiek ezt azzal akarták a múltban megerősíteni, hogy nagy fehér betűkkel ráírják, hogy Guatapé. Csak a G betűig és az U első száráig jutottak, mert ekkor a peñoliak szóltak nekik, hogy védett természeti képződményre tilos szöveget felírni. Azóta is látható a GI felirat. Elég sok lépcsőt kell megtenni a tetejéig, de a csodás kilátás miatt megéri. A víztározó izgalmas alakú, szigetekkel és félszigetekkel csipkézett vízfelületet mutat, hajókirándulások is lehetségesek. Guatapé a színes kialakítású régi házairól híres, mivel szombat volt, a kőnél és a kisváros utcáin is egymás sarkát taposták az emberek. 

Még ennél is nagyobb tömeggel találkoztam vasárnap a Comuna 13 negyedben. Igen, ez az a hírhedt városrész, amelyet először a bandaerőszak, majd ezt kiűzendő, a gerillák uraltak. Ők sem bántak kesztyűs kézzel senkivel. Húsz éve volt az Orion hadművelet, mikor a kormányerők kiűzték a gerillákat. Több tucat halálos áldozat árán, akik között számos civil is volt. Azóta indult be a turizmus, tele van apró boltokkal, árusokkal és szép graffitikkel a gyönyörű kilátást nyújtó kerület. A tömeg miatt nem lehetett igazán élvezni még a mozgólépcsőket sem, és valahogy én nem láttam azt a sok graffitit, biztos valahol ki kellett volna szakadnom a sodró emberárból.