Több mint két hónapja vagyok úton. Több ezer kilométert tettem meg földön, vízen, levegőben. Dél-Amerika északi csücskéből hamarosan eljutok Patagónia legdélibb szegletébe. Most érzem azt, hogy leszívta az erőm a folyamatos tervezés, utazás, városnézés, természetjárás - vagyis a hátizsákos életforma. Lassítok, mert fel kell töltenem a lelkesedés, rácsodálkozás, kíváncsiság raktárait. 

A Villarica-tó keleti partján fekszik Pucón, a chilei tóvidék legfelkapottabb települése. Népszerűsége hasonló okokból ered, mint az ecuadori Bañosé: fekvésének köszönhetően rengeteg program közül választhat a turista. A strandolás és hajókázás mellett adottak a vadvízi és egyéb extrém sportok, fehér hósapkás vulkánok uralják a horizontot, így vannak forróvizes források is. Meg persze lehet vulkánt mászni vagy csak simán túrázni. A tipikus hegyi üdülőváros főutcája lehetne akár Aspenben is: túrabolt, étterem, utazási iroda, kávézó, ecovintage bolt, vonuló turisták - ezek váltják egymást tetszőleges sorrendben. 

A tízórás buszozás utáni reggelen kevés jelét mutattam az aktivitásnak, a hostel recepcióján egy délutáni hidrospeedet foglaltam le. Addig a városban és a tóparton sétálgattam, figyeltem a fekete, vulkanikus kőmorzsalékon napozókat. A hidrospeed abban tér el a raftingtól, hogy egy könnyű deszkára hasalva zubogsz le a megvadult folyó hullámain. Itt is beöltöztetnek termó ruhába (plusz mentőmellény, békatalp, sisak), mert egy órát töltesz a vízben. Most nyár van, a víz nem igazán hideg, 10 fokos, nem is fázott senki. Cserébe a vízszint 4 méterrel alacsonyabb a tavaszinál, sokkal sekélyebb vízben kell sodródni, lehetőleg úgy, hogy ne verd be magad minden kőbe. Hat izraeli fiatallal (a sorkatonai szolgálat utáni megszokott világjáráson voltak) és egy chilei párral alkottuk a csapatot. Szépen betanítottak (főleg a hátról hasrafordulás a fontos mozdulatsor), aztán hagytuk, hogy vigyen a sodrás. Remek szórakozás volt, adrenalindús élmény.

Másnap nem a Villarica megmászását választottam, ami mindennel együtt 150 dollárnak megfelelő chilei pezó lett volna, hanem a Santuario El Cañi természetvédelmi területet. Mint annyi minden Chilében, ez is magánkézben van. Ennek ott a jó oldala jelentkezett: ízlésesen kitáblázott ösvények, kis kiadvány és szóbeli tájékoztatás a bejáratnál, túrabot biztosítása. A bambuszbotot az első pihenőnél felejtettem, de nélküle is könnyen megmásztam az út eleji durva emelkedőt. Utána már hatalmas coigüe fák szegélyezték utam, szemmagasságban bambusz nőtt. Ahogy haladtam, feltűntek a jellegzetes araukáriák (délfenyők), majd a kisebb-nagyobb lagúnák. A kilátóból pedig négy vulkánt is lehetett látni. Rengeteg gyík mutatta magát, az út bizonyos szakaszait pedig mély por borította. Ez akkor igazán gond, ha valaki halad előtted, te meg nyeled az általa felvert port. Gyönyörű tájon túráztam!

Amíg Pucón környéke a helyi buszokkal is remekül bejárható, következő állomásom, Chiloé szigete autós utasoknak mutatja meg szépségei javát. A települések kevésbé izgalmasak, az épített környezet két dolog miatt érdekes. Különlegesek a sziget színes fatemplomai, ezekre túra is épül. A castrói nagyot láttam, kívül-belül fából készült. Kívülről bádoggal borítják őket, hogy megvédjék a sós tengeri széltől, Valparaísóban is ugyanezt a technikát alkalmazzák sok faépületen. A sziget központjában, Castróban láthatók a színesre pingált cölöpházak (palafitos), rajtuk kívül egy jellegzetes helyi étel, a curanto érdemel említést. Úgy készül, hogy ásnak egy gödröt a földbe, köveket forrósítanak fel, majd óriásrebarbara levelekbe tenger gyümölcseit, húst, krumplit, töltött tésztabatyut pakolnak, és az egészet eltemetik. Majd kellő időben kiszedik, te meg eheted a gigantikus adag curantót. Kell ennél jobb? Ez a fajta gasztronómia az őslakosokra és a hódító spanyolokra sem jellemző. Ezen, a halászatból élő szigeten mégis miképp jelenhetett meg? A legvalószínűbb elmélet szerint a polinézek (akik szintén főznek így) valamikor eljuthattak Chiloéra, és otthagyták emlékbe ezt a technikát. A helyiek előszeretettel esznek és árulnak algákat is, egyik típus egy köteg nadrágszíjra, egy másik zöld szivacstömbökre emlékeztetett.

Autó híján a helyi buszokra támaszkodhattam. Egy szálláson laktam egy chilei-német vegyes családdal, ahol az anyuka egyik nagymamája magyar, kilencven fölött van, Ajkán él. Velük jókat beszélgettem, ők ajánlották a Chiloé Nemzeti Parkot. Zárójel: ők a második értelmiségi pár, akiknek a magyar irodalom Kristóf Ágotát jelenti. Azt, aki franciául írta a műveit, a legismertebb könyvét, A nagy füzetet is. Mivel a férj az egyetemen színházzal foglalkozik, ő Molnár Ferencet is ismerte. Mire lehet ebből következtetni? Lehet? Na, de vissza a nemzeti parkba! A belépő áráért három (?) különböző tájat járhattam be. A tavi világot, mely észrevetlenül ment át lápvidékbe, az pedig hasonló ügyességgel alakult át erdővé. És akkor a Csendes-óceán partjáról még nem is szóltam, az erdő majdnem odáig ért. A chiloéi mondavilág amúgy igen kiterjedt, sok furcsa lénnyel népesítettek be a szigetet, rájuk szobrok, képek emlékeztetnek.

Puerto Varast, mely a Llanquihue-tó partján fekszik, német telepesek alapították 1853-ban (ahogy a tőle 21 km-re fekvő Puerto Monttot is, mely Manuel Montt chilei elnök nevét viseli, aki az alapításkor az ország elnöke volt; Antonio Varas meg a belügyminiszter), épületeiben is őrzi a germán örökséget, miközben kedvelt turista célpont. A tó fölé magasodó hósipkás Osorno vulkán nem csúf látvány. Vízesések is vannak a környéken, de a nyári vízszint miatt azt gyanítom, nem a legjobb formájukban láttam őket. Kis Pucónnak is nevezhetnénk, Merrell boltot The North Face szaküzlet követ. Meg persze ott van a viccesen hangzó Supermercado O'Higgins. Bernardo O'Higginsről országszerte mindenféle el van nevezve, még focicsapat is, hiszen ő az alapító atyák egyike. Családneve részben ír származásáról tudósít. Puerto Varasban még egy alagsorban működő kis moziterem is van, ahol volt szerencsém látni A sziget szellemeit. Nem mondom, hogy mindent értettem az ír dialektusból, Bernardo O'Higgins meg nem volt ott, hogy segítsen.