Fiam, maga kifogta Dél-Amerikát

Hat hónap hátizsákos csatangolás

Vége van, ennek most vége van

2023. június 02. 12:58 - VNP

Salvador, az első főváros, Bahia szövetségi állam központja, a Fekete Róma, A boldogság fővárosa. Sokféleképpen nevezhetjük a Mindenszentek-öbölnél fekvő, Budapestnél másfélszer népesebb, az afro-brazil kultúrkör szellemi és spirituális központját. Veszélyesebb Riónál, crackfüggők támadják meg a gyanútlan turistákat, riogattak írott és szóbeli forrásaim. Ezért óvatosságból nem a leglátogatottabb városrészben, Pelourinhoban, hanem a szomszédságában, a kicsivel magasabban fekvő Santo Antonioban béreltem hostelt. Szent Antal vigyázott is rám, nem lettem erőszakos cselekmény áldozata, csupán egy „ingyen” kapott salvadori szalagot kellett visszaadnom az utcai árusnak, aki „ajándéka” után ételre kért pénzt.

20230522_141755.jpg

Pelourinho bizonyos utcáiba nem ajánlatos besétálni, ám a fő csapásirányok teljesen biztonságosak, rengeteg rendőr és kamera pásztázza az utcákat, tereket. Amik kellően látványosak, a házak élénk színekben pompáznak, éttermek, szuvenírboltok csalogatnak. Egy lejtős, hosszúkás téren (ahol annak idején a szégyenoszlop állt – ezt jelenti a pelourinho), épp a Jorge Amado Múzeum előtt forgatták Michael Jackson They Don’t Care About Us című dalának klipjét 1996-ban. Érdekes, hogy ennek a dalnak van egy másik klipje is, amelyben Jacko egy börtönben, rabok közt énekel. A híres salvadori karneválokon fellépő Olodum ütőhangszeres csapattal közös klip nem csak a favellák nyomorára hívta fel a figyelmet, hanem az Olodumot is világsikerig röpítette. Jelképükkel (egy színes békejel) ellátott pólók lógtak mindenfelé Pelourinhoban. Ha fizetsz, kimehetsz arra az erkélyre is, ahol maga a pop királya énekelt. Furcsa módon a klip riói vágóképekkel indul, így kamaszként azt hittem, ott forgott a videó.

20230521_115745.jpg

Pelourinho, de az egész város tele van (római katolikus) templommal, 370-nél is több van, nem véletlen a Fekete Róma elnevezés. Jártam például a Feketék Rózsafüzére Miasszonyunk templomban, a fent említett terecske keskeny végében, amely a rabszolgák, majd felszabadított rabszolgák temploma volt. Egy heves zápor zavart be oda egy vasárnap, úgyhogy a mise elejét is volt szerencsém látni, talán egyedüli fehérként. Meghúzódtam az utolsó előtti padban, érdeklődve figyeltem a nem szokványos, sok-sok énekkel kísért katolikus szertartást. A fekete jelző pedig onnan ered, hogy a lakosság túlnyomó többsége fekete vagy mulatt. Ez a fontos kikötőváros a rabszolga-kereskedelem központja volt Brazíliában, így nemcsak Salvadorban, hanem egész Bahia államban a mai napig sokkal nagyobb arányban élnek a rabszolgák leszármazottai. Az afrikaiak pedig hozták magukkal a saját vallásukat, hiedelemvilágukat, mely keveredett a katolicizmussal, búvópatakszerűen akkor is jelen volt, mikor a csuhások tűzzel-vassal irtották a „pogány” szokásokat.

20230521_103043.jpg

A nyugat-afrikai joruba törzsek vallását a rabszolgák szinkretizálták a kereszténységgel, vagyis hitük elemeit megfeleltették a másik hitvilág hasonló elemeivel. Ebben az esetben az istenségeket (orixá) a katolikus szentekkel párosították össze, ezt a helyi vallást candomblénak hívjuk. Az 1970-es évekig be voltak tiltva a candomblé-szertartások, így titokban, külvárosi házakban (terreiro) tartották őket. 130 reálért én is részt vehettem egyen, Jorge Amado-regényből (Zsubiabá) meg Soltész Béla-útikönyvből (Hátizsákkal Brazíliában) már volt fogalmam róla, mire számíthatok. Szerencsére nem kellett fehérbe öltözni, elég volt a feketét és a rövidnadrágot hanyagolni. Külsősök csak kísérővel vehetnek részt ezeken az eseményeken, a mi csapatunk egy tolmácsot is kapott, aki a két francia lánynak franciául, a brazil párnak portugálul, nekem meg angolul suttogta el, hogy éppen mi történik. Sokáig kocsikáztunk, majd egy házba vezettek be minket. A cipőket levettük, majd beléptünk a terembe.

20230521_113223.jpg

A többiek mintha nem hallottak volna az illemkódexről, mert a francia lányok nagyon rövid sortban, a brazil fickó pedig fekete rövidnadrágban volt. A lányok (miután rájuk ijesztettem) egy nagy kendővel takarták el meztelen lábaikat, de semmiből sem lett probléma. A fal mellett, padokon ültünk, köztünk volt egy fehérbe öltözött fekete férfi, aki – nekem úgy tűnt – még nem nyerte el a jogot, hogy részt vegyen a szertartásban. Pár szereplő (mindenki fehérben) már a helyén ült, de a legtöbben érkezésünk után tíz-tizenöt perccel jöttek fel a pincéből. A leírások alapján sokkal intenzívebb, a vallási révületbe hajló szertartásra számítottam, ahol a megidézett istenségek által megszállt táncosok fáradhatatlanul ropják a monoton dobszóra. Az első rész az istenek megidézése volt, a főnök/ceremóniamester által megszabott sorrendben és ritmusban. (Aznap hétfő, vagyis Omulu napja volt, aki gyerekként leprás/himlős lett, anyja elhagyta, de Yemanja megtalálta és meggyógyította. A himlőhelyeket takarandó arcát és egész testét hosszú szőr borítja, ő a betegeket gyámolító isten.) Ezalatt pattogatott kukoricát (aminek Brazíliában vicces neve van: pipoca) hoztak egy nagy tálban, egy részét szétszórták, más részét a főnök kiosztotta, mindenki kapott belőle egy marékkal. Ez is Omulu kultuszához kapcsolódik. A második részben az asztalt, székeket a falakhoz húzták, hogy legyen helyük a táncosoknak. Négy nőben jelent meg isten, ők jelzésszerűen új ruhát kaptak, szivarra gyújthattak, egymást váltó táncuk is inkább csak jelzésszerű volt. De így is emlékezetes élmény marad a sokkal inkább formabontó színházi előadásra emlékeztető performansz/candomblé-est.  

20230521_165101.jpg

Jó ötletnek tűnt Salvadorból Morro de São Paulóba, a népszerű üdülőhelyre utazni. Az első intő jel az volt, hogy a katamarán a rossz idő miatt nem hajózott ki a nyílt óceánra, hanem az első helyen letett minket, hogy a trópusi esőben busszal folytassuk utunk, majd az utolsó szakaszt motorcsónakon tegyük meg. Morróban ízelítőt kaptam abból, milyenek arrafelé az esők. Szerencsére a hostel ablakából figyelhettem az esőfüggönyt. Este laptopról brazil szobatársammal Copa de Libertadorest néztünk, hiszen kedvenc csapata (a curitibai Athletico-PR) játszott egy másik brazil együttessel, a Belo Horizonte városából való Athletico-MG-vel. Míg serényen nyakalta a dobozos Amsteleket, vázolta a klub működési modelljét, megtudtam, kik igazoltak tőlük Európába az utóbbi években, és ki a legújabb nagy tehetségük. Sőt, azt is, hogy pár éve a brazil Ronaldo (El Fenomeno) a tulajdonosa a szebb napokat látott másik Belo Horizonte-i klubnak, a Cruzeironak. A hostelt üzemeltető argentin lányt napközben láttam, online portugál nyelvleckéket tartott spanyol anyanyelvűeknek.

20230524_122510.jpg

Másnap annyit javult az idő, hogy ugyan borult maradt, és csak egy rövid zápor csapott le hirtelen. Így volt lehetőség elsétálni a parton a legközelebbi településig, utolsót strandolni, fetrengeni a homokban, figyelni a lábtengózó helyieket. Pontosabb lenne strand foci-röpinek (portugálul futevôlei) hívni a játékot, melyben kétfős csapatok a strandröplabda szabályai szerint küzdenek egymással, a labdát csak lábbal, mellkassal és fejjel megjátszva. Nagyon magas színvonalú meccseket láttam, öröm volt nézni a technikailag mesterien képzett fiatal játékosokat. Az utolsó napok São Paulóban teltek: felhőkarcoló-látogatás, a katedrális és japán negyed megtekintése, mozizás, a Villa-Lobos Park, azon belül is a Zenesziget meglátogatása, melynek képei azóta értő kezekbe kerültek. Kövessétek Zsolt barátom építészeti témájú posztjait, most éppen az általam fotózott brazíliai épületeket mutatja be.

20230526_155614.jpg

Összegzésképpen pár adat meg lista. Hat hónap alatt repülőjegyekkel együtt 3.842.282 forintot költöttem. Közben azt éreztem, hogy jóval több fogyott, előzetesen 2-3 millióra számítottam, így a nyolcszázezres „túlköltést” egyáltalán nem érzem vészesnek. A legdrágább három hely Chile, Brazília és Ecuador volt, utóbbit a Galápagos-szigetek röpítették a dobogó harmadik fokára. Az öt legnagyobb élmény: Galápagos-szigetek, Amazónia, Elveszett város-túra, Death Road-biciklizés, rafting & hidrospeed. Három legjobb nagyváros: Buenos Aires, Santiago, Rio de Janeiro. Az öt legszebb táj, vidék: Perito Moreno gleccser, Salta környéke, El Chaltén (Argentína), Salar de Uyuni (Bolívia), Iguazú (Argentína és Brazília). A legjobb múzeumok: Inhotim, MASP (Brazília), Botero Múzeum, Museo d’Oro (Kolumbia), Museo del Barro (Paraguay), Museo Tombas Reales de Sipán (Peru), Museo Chileno de Arte Precolombino (Chile), MALBA (Argentína). Három legmaradandóbb ételélmény: argentin sült húsok helyi vörösborral, dulce de leche, mangó.

Ezzel nyugdíjba vonul a blog. Vége.

Szólj hozzá!

Tanninos vizek, házörző ñanduk

2023. május 21. 02:41 - VNP

Brazíliaváros (Brasília) a megvalósult, vasbetonba öntött utópia. Egy főváros, ami 1960. április 21-e óta létezik, és rekordgyorsan, 1987-re a világörökség része lett. De minek kellett rengeteg pénzből a szinte lakatlan Planalto Central fennsíkra pár év alatt egy komplett nagyvárost felhúzni? Miért nem volt jó Rio de Janeiro, ahonnan állítólag sírva költöztek át a minisztériumi dolgozók? Hosszú sora van ennek... Még a portugál gyarmati időkben rájöttek arra, hogy nem biztonságos partmenti települést fővárosnak kinevezni, mert azt bizony ellenséges hajóflották vagy kalózok könnyen megtámadhatják. 1624-ben az akkori fővárost, Salvadort a Holland Nyugat-indiai Társaság foglalta el (mondjuk csak egy évig volt a tulajdonukban), vagyis egy komoly tőkével és haderővel rendelkező kereskedelmi társaság, amely Hollandiának akart gyarmatokat szerezni. Ők alapították Új Amszterdamot is a Hudson folyó torkolatában, amit ma New York néven ismerünk. De mondjuk a Salvadortól északabbra, szintén az Atlanti-óceán partján fekvő Recife a mai napig magán viseli a 24 éves holland uralom nyomait (1630-1654).

 20230516_161935.jpg

Rio is tengerparti város, így régóta tervben volt az ország belsejébe költöztetni a fővárost. Ezt erősítette a huszadik században a modernizáció igénye, hiszen óriási különbségek voltak a sűrűn lakott és fejlett partvidék és az elmaradott, hatalmas szegénységben élő, nagyon ritkásan lakott hatalmas belső vidékek között. Brasília ténylegesen sokat fejlesztett a régión, csökkentve a gazdasági különbségeket. Ehhez járult hozzá a nemzeti egység megteremtésének igénye, melyet szintén jobban szolgál egy mindenkihez közelebb eső új főváros. Szóval amikor 1956-ban a cseh származású Juscelino Kubitschek lett az elnök, senkit sem lepett meg, hogy elindította a város megépítését. A főtervező egy Le Corbusier-tanítvány, Lúcio Costa, a főépítész Oscar Niemeyer, a tájépítész pedig az előző posztban már dicsért Roberto Burle Marx lett. Mindannyian brazilok. A város madár/repülő alakú: a törzsben találhatók a kormányzati és más fontos állami épületek, az északi és a déli szárnyban laknak az emberek. Láttam fotókat, tényleg a semmi közepén indult meg az építkezés, Kubitschek pedig még a tényleges elkészülte előtt felavatta, mert lejáróban volt a mandátuma, és a város alapítójaként akart bevonulni a történelembe. Sikerült neki, komoly múzeuma van Brasíliában, egy olyan talapzat+szobor kombóval kiegészülve, amire Phenjanban is csettintenének. 

 20230515_120223.jpg

Tudtam, mire vállalkozom, amikor megérkeztem ebbe a 63 éves, szemtelenül fiatal városba. Nincs olyan hangulata, mint Rio körme alatt a piszoknak, egy falanszter, ahol rengeteget kell gyalogolni, nehéz a lakhatást és az étkezést megoldania a hátizsákos turistának. Lehet, hogy épp a kisebb elvárások miatt, nekem kifejezetten bejött a hely. Tetszenek a modernista épületek, csípem Niemeyer stílusát (a városban szinte minden fontos épületet ő tervezett, harcos kommunista létére a Catedral Metropolitanát, a város jelképének számító gyönyörű katolikus templomot is). Teljes biztonságban éreztem magam, a központi részek tiszták, rendezettek, nem csellengenek az utcán kétes alakok. Mondjuk néhány eszement turistán kívül senki sem járkál az utcákon, mindenki tömegközlekedik vagy kocsival jár. Hatsávos utak haladnak mindkét irányba. És bizony nem nagyon gondoltak a mélyen tisztelt tervezők a gyalogosokra: állítólag eredetileg nem is akartak közlekedési lámpákat, de járdából, zebrából jelenleg is komoly hiányok mutatkoznak. Átkelni az utakon komoly koncentrációt, gyorsaságot és bátorságot igényel. Nem lennék idős, rokkant vagy babakocsis gyalogos a belvárosban!

 20230515_125347.jpg

Szóval úgy működtem, mint az öregek, jobban tetszett a rend és nyugalom, mint a kaotikus, kiszámíthatatlan nyüzsgés. Nyugodtan elmászkálgathattam, normális, megfizethető és jó elhelyezkedésű szállásom volt, kajálni egyszer be kellett mennem egy plázába, mert étterem, büfé a központban tényleg nincs. A hivatalnokok (akik unják a menzát) kijárnak ebédidőben ahhoz a pár lacikonyháshoz, akik jó üzleti érzékkel a minisztériumoknál telepedtek meg. Érződött, hogy más tájegységen vagyok: jóval melegebb volt, fogott a nap. A metrót nem használtam, de rengeteg busz jár a városban, olajozottnak tűnik a tömegközlekedés. Nem kell annyit gyalogolni sem, mert a buszok az egyenes sugárutakon, felüljárókon percek alatt elvisznek úticélodhoz. A természet pedig élő, eleven alapja ennek a méregdrágán megépült modernista kísérletnek: selyemmajmok ugrándoznak a fákon vagy szaladnak át a járdán. Januárban az USA mintájára bolsonarista tömegek megtámadták a kongresszus épületét, így azóta fokozott biztonsági intezkedések vannak érvényben. Részben ezek, részben a rossz időzítés vagy a hosszúnadrág hiánya miatt egyetlen kormányzati épületbe sem jutottam be. Így jártam a város legkorábban, már 1958-ban elkészült épületével, a Palácio da Alvoradával, az elnöki lakhellyel is. Csak tisztes távolságból lehetett fotózni a Niemeyer tervezte légies palotát. Ám egy idő után a zöld gyepen feltűnt négy ñandu. Olyan volt, mintha ezek a nagytestű madarak örző-védő feladatokat is ellátnának, ha az emberi biztonsági szolgálatot kijátszaná valaki. Vagy Lula elnök kutyák helyett madarakat tart. Ki tudja?

 20230517_205558.jpg

Brasíliából Lençóisba repültem, mert ebből a bahíai városkából közelíthető meg Chapada Diamantina, vagyis a Gyémánt-kanyon. Itt is komoly gyémántbányászat folyt, innen a név. Négynapos, szervezett túrát terveztem a völgyben, amikor magánházakban szállunk meg, és látjuk a környék legszebb részeit. Sajnos nincs főszezon (januártól a farsangi időszak végéig brazilok, az északi félteke nyári hónapjaiban európaiak özönlik el a helyet), így ezek a hosszú túrák ritkán indulnak. Maradtak az egynapos kirándulások, amik szintén sok szépséget tartogatnak. A macskaköves utcácskák drága éttermekkel, boltocskákkal csalogatják a turistákat, három nap alatt kezdtek páran ismerőssé válni, akikkel az utcán futottam össze. Megértem azokat, akik hosszú heteket töltenek itt, távol a nagyvárosok vagy a népszerű strandok tömegétől, és energiával meg nyugalommal töltekeznek fel. 

 20230520_112908.jpg

Mindhárom nap jártam vízesésnél, a Moszkító vízesés tán a legismertebb a maga 70 méteres magasságával. Be lehet bújni a zuhatag mögé, mely a szó képletes és szó szerinti jelentésében is lélegzetelállító élmény. Vagy hagyhatod, hogy a lezúduló víz a vállaid masszírozza, bár ilyen durva masszázst senkinek sem kívánok. A másik két vízesés előtti természetes medencében úszni is lehetett, a feketetea színű vízben. Ezt a tanninban gazdag állapotot már a bolíviai Amazonas-túrán megismertem, itt is ilyen színűek voltak a folyóvizek. Barlangok is szép számmal akadnak erre. Voltam cseppkőbarlangban, de Aggtelek és Grúzia után sok újra nem számítottam. Erre kaptam három meglepetést is. A barlang nem volt kiépítve: se világítás, se mesterséges gyalogút. Nagy lámpákkal világítottunk, fejünkön sisak. Sokkal melegebb volt, mint az általam ismert barlangokban, illetve számtalan denevér tanyázott a helyszínen, amik nem zavartatták magukat. 

 20230518_170912.jpg

Vízzel teli barlangokat is láttunk, egyikbe csak egy szűk órát süt be a nap, de akkor gyönyörű kék árnyalatokban pompázik a vize. A szomszédos helyre 100 reálért (hétezer forint) könnyűbúvár felszereléssel be lehet úszni, hogy halakat és teknősöket láthass. Ezt kihagytam, ám életemben először csúsztam egyet egy drótkötélpályán (a helyiek tirolesának hívják), hogy a végén egy kristálytiszta vizű tavacskában landoljak. Abban is lehetett fürdeni, a nyakig érő vízben úszkálni, hagyni, hogy az apró halak harapdálják a lábfejed. Láttam nyolcezer éves sziklarajzokat, illetve egy magaslatról a környező tájat, mely tényleg olyan, mint a Grand Canyon, csak tele zöld növényekkel. Egyik nap csak gyaloglás volt a program (a többi esetben a nagy távolságok miatt kocsival mentünk), ráadásul én voltam az egyetlen tagja a csoportnak a túravezetőn és kutyáján kívül. Úri dolgom volt, jót beszélgettünk és túráztunk. Ráfordultam ittlétem utolsó hetére. Komolyan mondom, nem hiszem el, hogy ilyen gyorsan el tud telni hat hónap. 

Szólj hozzá!

Megtaláltam a tökéletes múzeumot!

2023. május 16. 05:01 - VNP

Messze nem használtam ki Ilha Grande által kínált lehetőségeket. A turisták körében népszerű sziget, mely nincs túl messze Paraty-tól, rengeteg stranddal rendelkezik, remek túrákat lehet tenni rajta (van trópusi erdő, hegyek), meg persze számos hajókirándulást is hirdetnek. Engem a sznorkelezés fogott meg (a galápagosi élményeim élénken élnek bennem), a hostelben sikerrel rábeszéltek egy barlanglátogatással kombinált könnyűbúvárkodásra. Borsos ára ellenére nem biztosítottak felszerelést, pipát és szemüveget a hostelem jófejségből ingyen kölcsönzött nekem. Békatalp és ruha nem volt, és csak kicsit hiányoztak. Brazilos ráérősséggel indultunk, 11 lehetett, mire a motorcsónak elhagyta a kikötőt. A sziget másik felén volt a barlang, Abraão városából hajóztunk Gruta do Acaiához. Fürdőnadrágon, búvárcuccon és a fotózásra használt mobilon kívül semmit sem vittem be a klausztrofóbiásoknak nagyon nem ajánlott barlangba. Fejemen lámpával ellátott sisak, telefonom a fürdőgatyából kandikál ki, kezemben a pipa és a szemüveg. Miután leereszkedtünk, fekve kellett oldalazni, míg el nem értük a türkiz színben világító tengervizet, mely betöltötte a mélyedés alját. Kettesével be is lehetett menni a hullámzó vízbe, belenézve halakat is láthattunk. A látvány és a különleges élmény megérte a kényelmetlenséget. Utána volt fürdés, búvárkodás több öbölben, ebéd, ücsörgés a parton. Két-három fajta halat lehetett csak látni, de bizonyos helyeken igen nagy sűrűségben. Amikor körülöttem volt a halraj, az emlékezetes marad.

20230509_142607.jpg

Másnap komoly eső búcsúztatott a szigettől, mely kitartott Rióban is. Így maradt a beltéri program, a Brazil Nemzeti Bank Kulturális Központja (CCBB). A két időszaki kiállítás mellett a pénzről és a bank történetéről szóló két állandó tárlat kiváló időtöltés volt. Egy velem egyidős holland alkotópáros a tudomány és művészet határterületein tett izgalmas kirándulásokat: például ledekre ragasztották rá a pitypangok szárnyas magvait, mesterséges virág-áramköröket létrehozva. Vagy tárgyakat szedtek szét alkotóelemeikre, és az anyagok arányának megfelelve készítettek csip-elrendezésű és kinézetű műalkotásokat. Nem sorolok fel mindent, de másnap a művészeti múzeumban jártam, ahol sok kisebb lélegzetű kiállítást tekintettem meg. Hangsúlyosak voltak a feketék helyzetét tematizáló alkotások, érződik, hogy az őslakosok és a feketék is nagy figyelmet kapnak a kurrens brazil művészetben. Nagyon helyesen. Az idő nem volt alkalmas a fürdésre, de az Ipanema strandra ki kellett néznem (közel laktam hozzá), egyik este meg elmentem egy apró copacabanai kocsmába, ahol esténként élő zene van. A bossa novát csíptem el. Idő előtt érkeztem, így láttam a lassan szállingózó zenészeket és törzsvendégeket. Érezhetően mindenki otthonosan mozgott a vállaltan balos helyen (vörös Che-zászló, Lula elnök régi és új fotói stb.), a hűtőkből a vendégek kiszolgálták magukat, amit a főnök feljegyzett, távozáskor pedig fizetted a fogyasztásod. A szövegeket itt is szinte mindenki fejből fújta, hol ki-, hol beszállt valaki a körben ülő zenészek közé. 

20230510_155253.jpg

A következő állomásom Belo Horizonte volt, mely egyike Brazília tervezett és épített városainak. 1890 körül azért jött létre, hogy kiváltsa Minas Gerais (állami bányák) állam akkori fővárosát, a girbegurba, macskaköves utcákkal rendelkező Ouro Pretót, amit nem tattottak megfelelőnek erre a címre. Így az állami tisztviselők széles sugárutakon parádézhattak, tágas és új házakban élhettek. Belo Horizonte (gyönyörű horizont) volt csillagtúráim kiindulópontja, turisztikai szempontból nem izgalmas hely, nem is láttam turistának tűnőket a városban. Egyik nap a már említett Ouro Preto (fekete arany) volt a célállomás, a gyönyörű barokk bányászváros, amit ha a Felvidékre helyeznénk át valami varázslattal, teljesen beleolvadna a környezetbe, mert kb. olyan házakkal és templomokkal rendelkezik, mint Eperjes vagy Selmecbánya. Egy idő után persze már túl sok a rengeteg hasonló, pazarlóan túldíszített barokk (rokokó elemekkel!) templom, elfárad a szemed a nézésben. Ilyenkor kifejezetten jó, hogy meg lehet mászni egy meredek utcát, lépdelni a macskaköveken a színes házak között. Congonhasba is hasonló céllal mentem, bár ott nem örződött meg a 18-19. század fordulóján kiépült barokk óváros. Öt ilyen település van a környéken, amikor csúcson voltak az arany- és gyémántbányák (Diamantina nevű városkába is el lehet jutni), a könnyen jött pénz könnyen csatornázódott át az egyházhoz, gombamód nőttek ki a földből a templomok. 

20230513_140553.jpg

Congonhas azért lehet a világörökség része, mert van nekik egy dombtetőre épült zarándoktemplomuk (mit tesz isten, barokk stílusú), előtte a 12 próféta szobrával, a templomhoz vezető út két oldalán pedig hat kápolna, melyekben fából faragott szoborcsoportok mutatják meg Jézus életének utolsó állomásait. A kálvária csak bizonyos stációi jelennek meg, de azok nagyon kifejező módon, hála a szobrásznak, Aleijadinhonak. A gúnyneve azt jelenti, nyomorékocska. Vagy lepra kínozta, vagy valamilyen izületi betegség, de egyre kevésbé és egyre nagyobb fájdalmak árán tudta a végtagjait mozgatni. Tanítványai egyik kezéhez kötötték a vésőt, a másikhoz a kalapácsot, élete vége felé így alkotott. És pont ebben az időszakban emelkedett a világ legjobb barokk szobrászainak körébe, fájdalmát, szenvedését átruházva szobraira. A tizenkét életnagyságú szappankő prófétaszobrot is ő készítette, ezeket eleinte sok kritika érte aránytalanságuk miatt (kis karok, nagy fejek, furcsa testtartás), de később a mérvadó többség mesterműveknek kiáltotta ki őket, és nekik kell igazat adnom. Már Ouro Pretoban is láttam kiállítva pár szobrát, sőt az egyik ottani templomban a sírját, de vitathatatlanul a congonhasi szobrai a mesterművei. Az ottani, pár éve épült múzeum a templom története, a kápolnák és a szobrok mellett vele is kiemelten foglalkozik.

20230514_103715.jpg

A legnagyobb élményem Belo Horizonte vonzáskörzetében mégsem a barokk városok voltak, hanem az Inhotim Kortárs Művészeti Központ. Egy open air múzeumot képzeljetek el, mely egy kiemelkedően gazdag és a lehető legprofibban kialakított botanikus kertben található. Talán a velencei Giardini lehet hasonló, ahol a biennálé pavilonjai vannak. 2004-ben egy milliomos magángyűjteményének indult, de néhány év után megnyitották a nagyközönség számára. Bizonyos listákon a világ 25 legjobb múzeuma között van, ami nem kis teljesítmény egy nem túl izgalmas brazil várostól hatvan kilométerre fekvő intézménynek. Az egyiptomias név, Inhotim, onnan ered, hogy a farm korábbi angol tulajdonosát Tim gazdának hívták a helyiek, ami az ottani dialektusban Inhotimnak hangzik. A kertet Roberto Burle Marx alakította ki, aki sokoldalú brazil művész volt, de tájépíteszként lett világhírű. Lucio Costával és Oscar Niemeyerrel sokat dolgozott együtt, ezekről a nagyvadakról majd a következő részben lesz szó. 

20230512_132618.jpg

A távolsági busz úgy indul Belo Horizonte-ból, hogy nyitásra érjen oda Inhotimba, és záráskor indul vissza, vagyis hétköznaponként bruttó hét órád van felfedezni a területet, hétvégén nyolc. Meg is ijedtem, hogy mit kezdek majd ezzel a tengernyi idővel, de hamar rájöttem, hogy okosan ki van ez találva. A drágább belépők magukba foglalják a szállítást is, többszemélyes golfkocsik állnak a megfáradt, a gyaloglásba beleunt vagy az időhiányos látogatók rendelkezésére. Majdnem meggyőztek, hogy mindenképp szükség lesz rá, mert nagyok a távolságok, de úgy voltam vele, hogy utólag is megvehetem az extra szolgáltatást, ha tényleg nem lehet bejárni a kertet bő hat óra alatt. És igazam lett, mert zárásra pont meg tudtam nézni mindent, és közben ebédeltem is egy jót az egyik benti étteremben. A buja növényzet és a fotogén tavak között huszonvalahány galéria van szétszórva, plusz a szabadtéren kiállított, az időjárást jól viselő műalkotások. A kertet folyamatosan gondozták ottlétem alatt, az összes galériában huszonéves, kedves és kellően tisztelettudó fiatal dolgozik. Kapsz egy térképet, és te döntöd el, hogyan, milyen irányból járod be a hatalmas kertet, illetve kipipálgathatod a már meglátogatott helyeket.

20230512_135529.jpg

Bármilyen kiváló múzeumban is járok, két-három óra után már nem vagyok képes több művészetet befogadni, megtelik a fejem, és a szemeim már csak gépiesen végzik a dolgukat. Inhotim titka az lehet, hogy a természeti szépségek, a trópusi növényzet jól kiegyenlítik a képzőművészeti látványosságokat, és mivel mindig váltanod kell, nem fáradsz bele. Simán maradtam volna még egy-két órát, annyira megfogott a hely. Ráadásul maguk a galériák egyedi, különleges, magukban is értékes, izgalmas építmények. És nem tudhatod, mire számíthatsz bennük. Itt is megvolt a fekete művészeti szál, mely több helyről is visszaköszönt, de azon kívül nagyon széles palettán mozogtak a tárlatok. Valahol csak feküdnöd kellett és a Föld felhangosított morajait hallgatni, máshol egy hatalmas valódi markolót láttál, ami egy stilizált fát csavart ki a földből, kerekei pedig (nem igazi) pillangókon tapostak. Vagy stroboszkóppal megvilágított feltörő vizet figyelhettél, így állóképek sorozatát láthattad a vízcseppek végtelen alakzatairól. Üvegcserepeken is járhattál volna, ha nem szandált viselsz, viszont a lufival megtöltött szobába így is beengedtek. Virágmagvakat lehetett ültetni betűalakú cserepekbe, amikből idővel virágba borult szavak alakíthatók ki. Felvonult a brazil kortárs művészet krémje (valakinek az alkotásait már São Paulóból ismertem), de a nemzetközi mezőny is képviseltette magát. Egy szó mint száz: ha közelebb lenne a Kárpát-medencéhez, mindenkit arra kapacitálnék, hogy szánjon rá egy napot, mert nagyon megéri. Zseniális hely, nekünk is csinálnunk kéne egy hasonlót. Végülis milliomosaink vannak... 

Szólj hozzá!

Megfejteni Rio de Janeirót

2023. május 08. 17:07 - VNP

Karády Katalin 1953-ban São Paulóba költözött, ahol kalapkészítésből élt. Tizenöt évet élt ott, mielőtt New Yorkba költözött volna. Nem akarom bírálni a dívát, de Rio de Janeiro jobb választás lett volna. Kettős érzéssel érkeztem meg Brazília volt fővárosába: gyermeki öröm és lelkesedés, illetve megalapozott félelem a közbiztonság miatt. Előbbi mérséklődött, utóbbi három nap után szívódott fel. Hiába töltöttem ott eddig öt éjszakát, még nem találtam meg a kulcsot ehhez a különleges városhoz. 

 20230501_152711.jpg

Mindenkiben él valamilyen (általában idealizált) kép Rióról, ezt aztán nehéz ráolvasni az eléd táruló metropoliszra. A turisták pár ikonikus helyre összpontosulnak, más részeken nyugodtan elveszhetsz a nyüzsgésben. Persze túlzás, hogy nyugodtan, mert nagyon oda kell figyelni a környezetedre. Felelőtlen nagyon turistásan viselkedni, mert növeli az áldozattá válás kockázatát. São Paulo bizonyos városrészei nem biztonságosak, Rióban sem tanácsos a favellákba bemenni, de normális környékeken is lépten-nyomon olyan alakokat láttam az utcán, akikből simán kinéztem, hogy kést rántanak, ha pénzt akarnak kicsikarni tőlem. Hiába az utóbbi évtizedek gazdasági fejlődése, még mindig nagyon sokan élnek nyomorban vagy éppen az utcán. Egy idő után már nem is számolod a hajléktalanokat. Ez a fokozott elővigyázatosság nem segíti város szépségeinek nyugodt befogadását, de nem lehet mellőzni. 

 20230502_164553.jpg

Pedig szépségből jócskán akad, és itt nem csak a kötelező Cukorsüveg-hegyi kilátásra (csodálatos), a Corcovado (magyarul púpo[s]t jelent) tetején álló Megváltó Krisztus-szoborra gondolok. Amúgy utóbbi a helyi Gellért-hegy a Szabadság-szoborral, csak jobb a pr-ja (he-he). Nem gondolsz rá, mennyire ott él a vadon a városban, például a Tijuca Nemzeti Parkban (ezen keresztül lehet gyalogosan megközelíteni a Corcovadót) zavarba ejtően közelről láthattam majmokat. Az is különleges élmény, hogy kiszállsz a metróból, majd 5-10 perc séta után ott vagy egy óriási kiterjedésű strandon, a méltán híres Copacabanán. De az Ipanema is ott van, amit a cariocák (a helyiek) jobban szeretnek a turistás Copacabanánál.

 20230503_125112.jpg

Ha már a strandok szóba jöttek: mivel Brazíliában az időjárás egész évben lehetővé teszi a tengerparti fürdőzést, nyoma sincs annak az idényjellegű rohamnak, mint Európában. Nem azt érzed a parton lazán ücsörgő, kedvtelve evő-ivó, a vízben inkább ácsorgó és trécselő brazilokon, hogy nekik ez a hetük van arra az évben, hogy a tengerre eljussanak, és ezért minden görcsösen és hangosan bele akarnak zsúfolni abba a pár napba. Hihetetlen, de nincsenek idegesítő figurák a tengerparton. Nekem imponál ez a nyugalom, ez a slow life. Szintén nagyon imponált Rióban a Holnap Múzeuma: nemcsak extravagáns, bálnacsontvázra emlékeztető kinézete miatt, hanem a kiállítás tartalma miatt is. Az egész interaktívan működik, kezdi a kozmosszal, majd ráközelít a Földre, utána az emberre mint biológiai és társas lényre. Így aztán még hatásosabb, amit a jövőről állít. A bolygónk és a természet (melynek mi is részei vagyunk) antropocén korunkban számos általunk előidézett veszélynek van kitéve. Ez a múzeum is abban segít, hogy tudatában legyünk ezeknek a veszélyeknek, lássuk, hogy sok szempontból az utolsó órában vagyunk. Ki tudja, meddig tudunk még nyugodtan strandolni ugyanazokon a tengerpartokon?

 20230502_125042.jpg

Mehettem volna Copa Libertadores-meccsre a Maracanába, de csak a vendégszektorba. Ezt inkább kihagytam (ki tudja, jó döntés volt-e?), így a sima stadionbejáráson voltam. Abban a stadionban, amely az 1950-es brazíliai vb-re épült, és a döntőben majdnem 200 ezer néző előtt veszítettek a házigazdák Uruguay-jal szemben. Sokkal profibb a múzeum és a bejárás, mint Montevideóban, be lehet menni egy öltözőbe, le lehet ülni egy kispadra. A stadion is jobban néz ki, oké, a 2014-es vb-re rendesen kipofozták. A stadion körül rengetegen kocogtak, bringáztak (van bicikliút), a férfiak szinte mind félmeztelenül vagy atlétában. Míg Argentínában a legnagyobb hőségben egy magára valamit is adó férfi hosszúnadrágban van, inget hord (esetleg pólót), itt mintha nem lenne neveletlenség egy városban félmeztelenül mászkálni (pedig már ősz van). Nem csak mutogatják, de törődnek is a testükkel a brazilok: sok az edzőterem, és látszik is, hogy jól hasznosulnak. A legszebb nőket is Rióban látni, nagyon magas átlagot produkálnak, nem egy-egy kiemelkedő szépségkirálynő városa. A sokféle testalakat a maga módján szép, mintha itt nem akarna mindenki egyetlen szépségideálnak megfelelni. Jobban is érzik a magukat a bőrükben, és ez a kisugárzásukban is érződik. 

 20230504_151158.jpg

Meglátogattam a brazil Versailles-t, vagyis a császári pihenővárost, Petrópolist. I. és II. Pedro volt a monarchia korának két uralkodója, Riótól nem messze alapították a kiváló klímájú várost, mely aztán a brazil előkelőségek körében is népszerű lett, rengeteg villa épült a századforduló környékén, a köztársaság idejében is. Stefan Zweig is élt Petrópolisban emigrációban, 1942-ben ott lett öngyilkos. Házát múzeumnak rendezték be, de messze esik a belvárostól, így sajnos nem jutottam el oda.

20230507_124807.jpg

Rio és São Paulo közt félúton van Paraty, a brazil Colonia del Sacramento. Tengerparti üdülőhely kockaköves, turistamágnes óvárossal. Nyugalom van, napsütés, sok-sok víz. Válogathatsz a jó és még jobb strandok közt, az atlanti őserdő a partig tart, a patakok természetes csobogókat és medencéket hoztak létre, ezekben meg lehet mártózni. Számos utazási iroda szervez programokat, lehet hajózni a számtalan közeli szigetre, terepjárós kalandozás, vízeséstúrák és a többi. Én a szálláson bérelt kajakkal tettem egy kis kört. Sosem kajakoztam még, van még mit csiszolni a stílusomon. De nagy élmény és kaland volt: láttam kormoránt nagy hallal a csőrében, haladtam csatornán és az öbölben, kutyák támadtak meg, a lapátot meg is harapta az egyik, halászok engedtek át a szűk csatornán félrehúzva a hálót. Egy részen mangrove erdőn át haladtam. Tegnap egy szervezett út keretei közt egy fjordra emlékeztető öblöt néztünk meg, méghozzá egész magasról, a helyi kis Cukorsüveg-hegyről. 45 perc izzasztó mászás után tárult elém a hihetetlen látvány. Lent trópusi sziget hangulat uralkodik, fentről meg madártávlagból gyönyörködhetsz a tájban. 

Szólj hozzá!

Az Atacamától a strand homokjáig

2023. április 30. 15:56 - VNP

Ígértem, írok arról a bő három napról, amit újra Chilében töltöttem, méghozzá San Pedro de Atacamában. Furcsa volt két hónap után visszatérni Chilébe: a sok utazás kissé elmosta az ottani emlékeim, épp annyira, hogy kelljen egy fél nap, mire minden a helyére került. A szállásom a település szélén volt, az úttest egy részén nagyon finom szemű homokon (vagy durva szemű poron?) kellett átmenni. Első éjszaka én voltam az egyedüli vendég (ilyenre sem volt még példa), de aztán fokozatosan jelentek meg új arcok. A kistelepülés valódi turistaparadicsom: a földszintes házak között vezető földes sétálóutca telis-tele utazási irodákkal, de akad jó pár szuveníres, pár étterem, bár meg patika. És persze mindenhol turisták, akik nagyjából ugyanazokra a fél- meg egynapos túrákra fizetnek be. Illetve sokan onnan kezdik (jóval drágábban) a háromnapos Salar de Uyuni kirándulást. 

 20230421_110004.jpg

Repülőm éjféli indulása miatt három teljes napom volt bejárni a környéket. Komolyan fontolgattam az autóbérlést, de a szálláson nem volt kivel társulni, az utcán meg nem volt kedvem idegeneket leszólítani. Így maradt a drágább, de kényelmesebb megoldás: befizetni az utakat egy irodánál. Személyes üzletkötésnél egész nagy árengedményeket kínáltak több helyen is, így ha valaki arra jár, ne online foglalja le a túrákat. Hiába láttam pár gejzírt Bolíviában, nagyon érdekelt a világ harmadik legnagyobb (Yellowstone és Kamcsatka után), egyben legmagasabban fekvő gejzírmezeje, a Geysers del Tatio. Hajnalban indultunk, így a napkelte már a gejzírek közt ért. Rendkívül hideg volt, mínusz 8 fokban sétáltunk, senkinek sem volt őszinte a mosolya. Ne képzeljetek hatalmas, égre törő gejzíreket, sok csak gőzölgött, de volt pár, ami egy gyenge-közepes teljesítményű szökőkút vízerejét produkálta. Visszefelé úton két helyen is megálltunk. Egyik egy völgyre néző kilátó volt, ahonnan békésen legelésző vikunyákat láttunk olyan háttér előtt, mintha egyenesen a Jehova Tanúi egyik színes kiadványának gyanúsan boldog és tökéletes rajzait másolná a természet. A másiknál flamingókat nézegettünk egy lagunában. 

 20230420_104223.jpg

Délután a Valle de la Luna volt a célpont, mely nem esik túl messze a várostól. Valóban holdbeli tájon mászkáltunk, sziklák, homokdűnék, szélfútta kőalakzatok, de életnek nem sok nyoma. Csak a kövek meg a homok. Másnap a Mars völgyébe önállóan mentem, de valamiért zárva volt, így az ottani sandboarding is elmaradt. De a szomszédos Pukará de Quitor kilátójáról szépen szemrevételezhettem a völgyet. Mire a bérelt biciklivel visszaértem a szállásra, elhagytam a lekötőt, és hiába tettem meg még egyszer az utat, nem lett meg. Így kénytelen voltam azt is kifizetni. Holt-tenger élményem is volt, ugyanis a Baltinache erre kijelölt apró lagúnájában minden turista megfürödhetett. Sosem voltam még ilyen sótartalmú vízben, lábtempózni nem is lehetett, annyira kilökte a lábaimat a víz. Utána a túravezető permetezőből adagolt ránk édesvizet, hogy lemossa a vastagon ránkszáradt sót. Utolsó nap a vörös sziklákhoz mentünk. Ez volt a leghosszabb túra: útba ejtettük a Chaxa lagúnát, ahol jó sok flamingót láttunk, két gyönyörű, egymással szomszédos magaslati lagúnát, végül a vörös sziklákat. De ott sem a sziklák az érdekesek, hanem egy karibi strand vizének színét produkáló lagúna, ahol az addig is sokat fényképező utastársak teljesen megőrülhettek. Visszafelé átkeltünk a Baktérítőn, amit nyilván fotókkal dokumentáltunk.

 20230421_135401.jpg

Santiagói átszállással érkeztem meg São Paulóba, Brazília legnépesebb városába (20 millió lakos), ami közel sem tartogat annyi látnivalót, mint Rio de Janeiro. Ám a MASP (ami az ország legismertebb múzeuma) rendhagyó állandó kiállítása remekül megágyazott ottlétemnek. A festmények nem a falakon függnek, hanem a hatalmas kiállítótér belsejében, sorokba rendezve állnak, egy-egy betontömb az alapjuk. Ha kíváncsi vagy a címre, szerzőre, meg kell kerülnöd a vásznat. Az alkotások a legújabbtól haladnak időben visszafelé, de a látogatón múlik, milyen sorrendben tekinti meg őket. Az időszaki tárlatok megmutatták, hogy Brazíliában jelenleg nagy figyelmet fordítanak az őslakos csoportok népművészetére, ami komoly ihletforrás is kortárs alkotók számára. Hasonlóan jó múzeumi élményem volt Curitibában az Oscar Niemeyer Múzeumban. A brazil építészet pátriárkája tervezte az épületet, de az nem az ő munkásságának állít emléket, bár az alagsorban van pár anyag róla. Az Afrika-kiállítás volt rám nagy hatással: rég szerettem volna látni egy tárlatot, ami azt az afrikai művészetet mutatja be, ami a huszadik század elején nagy hatással volt egyes avangárd képzőművészekre, elég Brâncuşi szobraira gondolni. Főleg antropomorf faszobrok voltak kiállítva, de voltak állatokat ábrázolók, hangszerek és kapuk is. Izgalmas és erős kortárs kiállítások is színesítik a múzeum palettáját.

 20230423_113203.jpg

São Paulo azért is jó hely, mert sok kis mozit találhatsz benne, ahol feliratosan, eredeti hanggal mennek a filmek. Az már az én balszerencsém, hogy se az Air, se az Amitől félünk nem lett igazán jó és emlékezetes alkotás, legalábbis számomra. A klasszikus belvárosban találni pár szép régi épületet (nem üzemelő vasúti pályaudvar, vásárcsarnok, színház), de azon a vasárnapon én is megtapasztaltam, hogy nem arrafelé van a hatalmas város legbiztonságosabb része. Nem történt semmi, de megkönnyebbülés volt visszatérni a szállásom környékére. Amúgy Dél-Amerikában São Paulóban láttam a legtöbb vállaltan meleg párt és transzneműt, érezhető, hogy ott kellően nyitott és érett a közeg ahhoz, hogy sokan felvállalják nemi identitásukat. Szintén szembeszökő, mennyivel jobban hasonlít a város egy komoly metropoliszra (közlekedés, felhőkarcolók, emberek, a sok hajléktalan stb.), mint bármelyik bolíviai vagy paraguay-i nagyvárosra. Más a feeling, mint Chilében vagy Argentínában, de tagadhatatlan, hogy Brazília a szubkontinens vezető hatalma, mely a végletes politikai megosztottság ellenére is komoly és tapasztalható gazdasági erővel rendelkezik. 

 20230428_162426.jpg

Első körben a déli részt igyekeztem felkeresni, így São Paulóból Curitibába utaztam. Azzal legyen mindenki tisztában, hogy a Föld ötödik legnagyobb országában vagyok, mely egymaga nagyobb, mint a többi dél-amerikai ország együttvéve. Szóval csak belekapni tudok egy-egy tájegységbe, számos vidék közelébe sem jutok a rendelkezésemre álló bő hónapban. Curitiba tömegközlekedését példásan megoldotta 40-50 éve az akkori polgármester, azóta is az ország ökotudatos bezzegvárosa. Sok vonalon duplacsuklós buszok járnak, melyek megállói futurisztikus üveghengerek, azok kínyíló ajtajaira dokkolnak rá a buszok ajtajai. A főtéren első este épp elkaptam az ételosztást, de amúgy ott is sok hajléktalant lehet látni. A központ sok helyen macskaköves, van két remek szecessziós épület, ukrán templomok, szóval Curitiba magán viseli a sok európai bevándorló keze nyomát. 

 20230427_112655.jpg

Brazilviszonylatban onnan már csak egy köpésre van délre a tengerparti Florianópolis, röviden Floripa. Az Atlanti-óceánba belógó jókora félsziget legendás strandokkal dicsekedhet, ez a város fő vonzereje. A szállásomtól messze estek a jó strandok, így motoros Uberrel mentem ki Joaquina Beachre. Nem volt tömeg, a part kifogástalan, finom, fehér homok, 3-4 étterem, a brazilok ettek-ittak, jól érezték magukat. Nagy hullámok voltak aznap, ezért úszni nem lehetett, de jó móka volt egyre beljebb sétálni a vízbe, mert mindig jött egy hullám, ami határozottan a part felé hajított. A közelben lehetett volna sandboardingolni, de megint úgy alakult, hogy kimaradt, pedig bizisten kipróbálnám. Floripából visszabuszoztam Curitibába, mert a vasúti közlekedésbe is bele akartam kóstolni, különösen úgy, hogy a hírek szerint gyönyörű tájon döcög végig a vonat. Jegy már csak a visszaútra volt, Morretesből Curitibába, így busszal mentem ki Morretesig. De a 80 perces utat buszunk három és fél óra alatt tette meg útfelújítások és egy baleset miatt. Ezért még ebédelni se maradt idő, jönni is kellett vissza a vonattal. A nagyon sok szerelvényből álló vonat zsúfolásig tele (nagy részben belföldi) turistákkal, ám a várt csodás látvány nyomokban sem köszönt vissza. Átvágtunk ugyan a vadonon, volt is pár szép látvány pár pillanatig, de semmi több. Csalódás volt, és a körülményeket figyelembe véve pénz- és időpocsékolás. De legalább élményekre éhesen érkezem meg Rióba.

Szólj hozzá!

Flamingók, lagúnák és záptojásszag

2023. április 22. 10:26 - VNP

A Titicaca-tó Peru és Bolívia határán található, a világ legmagasabban fekvő tava a maga 3800 méteres magasságával. Annyira közel jártam Peruhoz, hogy a telefonom órája átállt a perui időzónára, ott egy órával kevesebb van. La Pazból a busz 2-3 óra alatt jut el Copacabanába, a bolíviai part csomópontjába. De megérkezés előtt a kis és nagy buszokat, a kocsikat kompra rakják a tó egy elkeskenyedésénél, míg az utasokat motorcsónakokkal viszik át a túlsó partra. Copacabana kálváriahegye igen meredek, felszökik a pulzus, mire feljutsz rá. Ezen a magasságon meg már kisebb erőfeszítés után is levegő után kapkod az ember. Ám megéri felmenni rá, mert nemcsak a városra, hanem az öbölre is remek kilátás nyílik. Az más kérdés, hogy a helyiek nem tartják tisztán ezt a turisztikai és vallási szempontból jelentős helyszínt. A naplementét a szemetelés és a kóbor ebek sem tudják elrontani, a tóba belebukó nap látványát, majd az ezt követő színorgiát vétek kihagyni. 

 20230413_173359.jpg

Már az inkák térhódítása előtt is lakott volt a tó környéke, de az inkák is nyomot hagytak maguk után, például az Isla del Solon található naptemplomot. Napi néhány alkalommal indulnak nagyobb motorcsónakok a szigetre, sokan szervezett túra keretében pár órát töltenek ott, de olyan is akad (mint én), aki ott éjszakázik. A szigetet hosszában 6-7 óra alatt oda-vissza be lehet járni: nem a flórája és faunája miatt érdemes meglátogatni, sem az inka romok miatt, hanem a kilátásért. A szigeten végigfutó magaslatról a Titicaca-tó, illetve a sziget öblei, partjai, a közeli kisebb szigetek kiválóan megfigyelhetők. A rendkívül tiszta és hideg vizű tó halai közül a pisztrángot szinte mindenhol kapni, quinoa levessel ez a leggyakoribb menü. Isla del Solon kétszer annyiba kerül ugyanaz a menü, mint a szárazföldön, a sziget éttermei kartellgyanúsan ugyanabban az árban kínálják ételeiket. Olyan erős UV-sugárzás volt ott, hogy az amúgy is barna és naptejjel megkínált tarkóm, nyakam két árnyalattal lett sötétebb a szigetet átszelő sétám alatt. 

 20230415_121541.jpg

Bolívia végére hagytam az ország egyes számú látnivalóját, az általam is nagyon várt Salar de Uyunit. Sosem szokott jó vége lenni annak, ha felfokozott elvárásokkal érkezem meg valahová. A hely szépségét, természeti gazdagságát és sokszínűségét bizonyítja, hogy nem csalódtam, sőt óriási élmény volt az a három nap, két éjszaka. Ha Uyuniból indulsz (lehet Chiléből is, San Pedro de Atacamából, jóval drágábban), akkor első nap kapod meg az ikonikus sósivatagot. Nekem szerencsém volt a foglalással: az alapcsomagot kértem az előre kinézett utazási irodától (azt mondják, nem mindegy melyikkel mész, nagyok lehetnek az eltérések, így én kész listával érkeztem a helyszínre), ami hálótermi ágyat jelentett, zuhanyt felárért és spanyol nyelvű vezetést. Többen mondták, hogy nem éri meg kb. 50%-kal többet fizetni az angolul beszélő guide-ért, úgyis a látvány a lényeg, meg a spanyol nagyobb részét úgyis megértem. Ám épp velem lett teljes a létszám egy angol vezetésű csoportnál, meg is kért az ügyintéző, hogy ne mondjam a többieknek, mennyit fizettem az útért. Boldogan tettem eleget kérésének. 

 20230416_181753.jpg

Kilencszemélyes 4×4-es Toyota terepjáróval mentünk, volt külön sofőrünk és egy remek vezetőnk, a 27 éves Israel, aki lelkesen, profin és jó angolsággal terelgetett minket. A csapat tagja volt egy hongkongi jegyespár, egy indiai hatvanas férfi és egy Ausztráliában élő nő. A jegyespár férfi tagja beszélt angolul, barátnője túl szemérmes volt, hogy bekapcsolódjon a társalgásba. Az indiai csóka 41 évesen abbahagyta a munkát, és a felhalmozott tőkéjéből húsz éve utazgat a világban. Persze nem egyfolytában, de Uyuniba is Arubából érkezett. A szép nagy tetkókkal felszerelt nő Dél-Afrikában született, Új-Zélandon nevelkedett, de Melbourne-ben él. Kérdésemre nem tudta megmondani, hogy akkor most minek is tartja magát. Lehet, hogy ez a nemzeti identitás dolog csak nekünk annyira fontos, Európa rosszabbik felén? A csapat tagjai jófejek voltak, az indiai úriember nem mindig: folytonos kérdéseivel próbára tette vezetőnk türelmét, akit házi fotósnak is használt. Hinduizmusból táplálkozó világszemlélete izgalmasan eltér a nyugati világétól, ám ellentmondást nem tűrő kinyilatkoztatásai inkább bosszantottak és vitára ingereltek. 

 20230416_165259.jpg

Benne járunk az őszben, az esővíz a sósivatag nagy részében már elpárolgott, de ahol még megvolt, erős szél fújt, így nem láttuk a zavarbaejtően tökéletes tükröződést. De minden más megvolt: bolondozás a perspektívával, menekülés a T-Rex elől, törpék az óriás lábasában, ki- és betáncolás a Pringles dobozba. Ameddig a szem ellát, a totális, vakító fehérség, fenn az ég kékje. Nagyon furcsa tapasztalat. A sósivatag 200×110 km-es, 6-120 méteres mélységig tart a sóréteg, a számítások szerint 19 millió tonna lítium rejtőzik a talajban, ami a felfutó akkumulátorgyártás szempontjából igen előnyös Bolíviának. A hatalmas kaktuszokkal borított Incahuasu szigetet is meglátogattuk, 26 ilyen sziget emelkedik ki a sósivatagból. Fun fact: sok nyelvben a fizetés szó a salar, vagyis sómező szóból ered, mert hajdanán a só annyira értékes volt, hogy fizetőeszközként is használták. Első este egy sóból épített házban aludtunk, de előtte még megcsodáltuk a csillagos égboltot egy fényszennyezéstől mentes helyről. 

 20230417_162149.jpg

Második nap, miközben a Bolíviai-magasföldön (Altiplano), mely a Tibeti-fennsík után a második legnagyobb (a Nyugati- és Keleti-Kordillera fogja közre) egy vulkánt figyeltünk, háromezer éves, nagy kövekre tapadó sprőd mohaszerűségekre bukkantunk, amiket a helyiek van, hogy fűtésre használnak. Majd több lagúnát is fölkerestünk, kettőben flamingók is voltak. Ezen a vidéken három faja fordul elő: a chilei, az andoki és a rövidcsőrű (James flamingó). A második lagúna záptojásszagú volt kénes tartalma miatt, a harmadik volt a legszebb, a Laguna Colorada. Az algák miatt vörös színű vizében előszeretettel táplálkoznak a flamingók, amik a színüket is a bétakarotin tartalmú algáknak köszönhetik. A nap szava a bórax (a bórsav nátriummal alkotott sója) volt, mely fehér porként jelenik meg nem csak lagúnák partján. Láttunk pásztor hajtotta lámacsordát, csirkecsontokkal rókát etettünk, almaszeletekkel pedig előcsalogattuk a déli macskanyulakat (tényleg ez a magyar neve a vizcachának). 

 20230417_145546.jpg

A harmadik napon hajnalban keltünk, így még napfelkelte előtt láttuk a rettenetes hidegben a gejzíreket. Mivel végig magasan, 3-4 ezer méteren voltunk, és a szél is fújt rendesen, napról-napra több réteg ruhát kellett magamra vennem. Nem ezért hagytam ki az európai telet - viccelődtem a többiekkel. A kilövellő gőz nem volt forró, a bátrabbak (vagy akik addigra felébredtek) át is ugráltak rajta. Volt ott boszorkánykonyhából szalajtott fortyogó massza is, ahhoz nem volt ajánlatos közel menni. Nem sokkal messzebb egy jelképes összegért termálvízben áztathattuk magunkat egy szabadtéri, természet alkotta medencében. Átfagyott tagjainknak áldás volt az a fél óra. Távolról rátekintettünk a Salvador Dalí-sivatagra, mely azért viseli a spanyol szürrealista festő nevét, mert a homokban a képeihez hasonlatosan vannak szétszórva a sziklák. Még délelőtt volt, mikor a hongkongiakkal együtt leraktak a határon, hogy az előre megbeszélt módon átvigyenek Chilébe, San Pedro de Atacamába. A hegyek közti apró határátkelőn (már korábban, de ott is azt éreztem, mintha a Góbi-sivatagban lennék vagy az afgán pusztán) a chilei vámosok minden csomagot egyesével átvizsgáltak, így csak hosszú várakozás után léptem be újra Chilébe. 

 20230418_102104.jpg

Sosem voltam jó abban, hogy plasztikusan leírjak egy tájat: most sem találom a megfelelő szavakat. Lenyűgöző hegyek, vulkánok voltak mindig a háttérben, miközben életemben először láttam szabadon flamingókat egy hihetetlen színű lagúnában, először jártam gejzíreknél meg egy hatalmas sósivatagban, ahol a naplemente valószínűtlen színeket produkál a hófehér talaj fölött. Hatalmas, nyílt területeken mozogtunk, a táj néha teljesen kopár, máskor élettel teli arcát mutatta. Annyira nem a megszokott természetet látni Salar de Uyuni környékén, hogy a NASA az egyik ottani vulkán tetejét találta legalkalmasabbnak arra, hogy négy éven át a marsi körülményeket tesztelje. Erre mit találtak? Emberi csontokat, múmiákat - nyilván nem ott éltek hajdanán, hanem rituális céllal kerültek oda, akkor még élve. Az argentin-bolíviai-chilei hármashatár vidéke tele van szebbnél-szebb, különleges helyekkel, így nem csoda, hogy az Atacama-sivatagban is eltöltöttem pár napot. De arról majd legközelebb!

Szólj hozzá!

Víz, mindenféle halmazállapotban

2023. április 14. 05:01 - VNP

La Paz komoly felvonórendszerrel dicsekedhet, melyet egy ebben az iparban szakértő osztrák céggel készíttettek el. Az első vonalat közel kilenc éve adták át, a 11.-et kicsivel több mint négy éve. Öt év alatt elkészültek tehát a Mi Teleféricóval, az ellenzék hevesen támadta a drága beruházást. A Delhit idéző közlekedéshez képest ezek a szép, modern, tiszta felvonók egy soha nem létezett bolíviai főváros délibábját vetítik az oxigénszegény égre. Egy utazás 150 forintnak megfelelő boliviano, így nemcsak gyorsan, de olcsón is lehet utazni La Paz hegy-völgyei közt, ráadásul a kabinokból és a város magas pontjain található kilátókból remekül rá lehet látni a hatalmas területen elnyújtózó metropoliszra. Én az El Alto (a magas) nevű városrész egyik kilátójából csodálkoztam rá La Pazra, abból az El Altóból, mely, ha önálló település lenne, 4200 méteres magasságával a legmagasabban fekvő nagyváros lenne, megelőzve az előző bejegyzésben emlegetett Potosít. 

20230408_174413.jpg

A várost nyugat felé elhagyva elérhetjük Tiwanaku romvárosát, melyet az azonos nevű, rejtélyes módon kihalt őslakos törzs épített fel még az Inka Birodalom ideérkezése előtt. Két kisebb múzeum - egyikben főleg cserepeket, a másikban egy hatalmas, négymeteres kőfigurát lehet megnézni - után szép komótosan körbe lehet járni az eddig feltárt romokat. A legemlékezetesebb egy töredékesen megmaradt piramis, egy templom, melynek belső falait kőből faragott emberfejek díszítettek, kétméteres kőfigurák, illetve a Nap és a Hold kapuja. Tiwanakuban kapott el a jégeső, borsónyi és annál kisebb jégdarabok hullottak 10-15 percig az égből.

20230408_125518.jpg

Húsvétvasárnap délután ötkor indult a buszom Rurrenabaque városába, így volt egy jó fél napom, amit La Paz környékén akartam eltölteni. Addigra kezdett sok lenni a kezdetben valamiért szimpatikus kaotikus közlekedés, a vakolatlan külvárosi házak, a kóbor kutyák és az érezhető szegénység. Eredetileg az volt a tervem, hogy befizetek egy túrára az 5400 méteres Chacaltaya csúcsra. Ám ezt csomagban árulták a Valle de la Luna meglátogatásával együtt. Féltem, hogy utóbbi nem fér bele az időmbe, így csak a hegyet kértem. Ám reggel a kisbuszban ülve derült ki, hogy a Hold völgyével kezdünk, és utána indulunk csúcsot támadni, és így is visszaérünk háromra a városközpontba. Jobb dolog nem is történhetett volna: egyet fizet, két maradandó élményt kap akció részese lettem. A Valle de la Luna a város legalacsonyabban, 3200 méteren fekvő része, jóval melegebb is volt, mint a magasabban elterülő kerületekben. Csodás homokkő képződmények erdejében mászkáltunk, miközben szépen ráláthattunk a városra is. Örülök, hogy a véletlen ilyen szépséggel ajándékozott meg. 

20230409_101340.jpg

Potosíban megjelent magashegyi betegségem után volt bennem némi félsz, mikor egy ötezres megmászása mellett döntöttem. Hatezresekre is felvisznek, de óvatos duhaj maradtam. Húsz éve olvadt el a hó a Chacaltaya tetejéről, addig a világ legmagasabban levő síközpontja volt. Sokat jelentett a La Pazban eltöltött idő, a testemnek volt ideje akklimatizálódni, így nagyon könnyen felmásztam a természetesen egyéni csúcsot jelentő 5400 méterre. Mikor már a csúcs közelében voltunk, vezetőnk, és az őt elkísérő kiskamasz fia nem jött tovább, mert erős elektromosságot éreztek a levegőben. Nekünk azt tanácsolták, hogy a lehető legrövidebb időt töltsük a csúcson. Hárman másztunk csak fel a csapatból, fenn nem csak sűrűn hullott a hódara, de hirtelen én is meghallottam a kisülés előtti sistergést, a távolból pedig dörgések hallatszottak. Nem akartam, hogy belém csapjon a villám, így gyorsan elhagytam hőstettem helyszínét. Ha eljutnék Arequipába, Peru déli részébe (most nem fogok), ott lenne esélyem hatezer fölé kerülni komoly alpinista szkillek nélkül.

20230409_124424.jpg

Dél-Amerika egyik legretkesebb buszával döcögtem el Rurrenabaquéba, ráadásul az alsó szint utolsó sorában kaptam csak helyet, ott az ülést nem lehetett hátradönteni. Hosszú, nem túl kellemes éjszakám volt. Kora reggel Amazónia kapujában egy mototaxi bevitt a belvárosba, megalkudtam az egyik ügynökséggel három napos pampatúrára (esőerdő ez nyilván, motorcsónakos közlekedéssel, ahogy azt Ecuadorban megtapasztaltam). Lehetett volna selva (dzsungel) túrára menni vagy a kettő kombinációjára, de a selvánál kevesebb állatot látsz. Két óra kiábrándító autózással indult a kaland egy bővítés alatt álló nagyon poros földúton. Állítólag kínai hitelből épül, ami, tudjuk, milyen veszélyes anyagi kitettséget jelent a kommunista rezsimnek. Munkagépeket kerülgettünk, néhol aszfaltos részeken haladtunk. Nem tudom, hogy a turizmust akarják-e vele fellendíteni, vagy komolyabb szárazföldi összeköttetést szeretnének ezen a részen Brazíliával. De nem volt kellemes egy hatalmas építkezésen átkelni, miközben a célod a háborítatlan természet. 

20230410_125301.jpg

Útközben megálltunk ebédelni, az étterem udvarában pedig két tukánra bukkantunk. Szelíden tűrték a közelségünket, a fotózást, videózást. Utánuk a két kék arapapagáj már nem is volt akkora szám. Santa Rosánál szálltunk át fából készült motorcsónakokra, amikkel szűk két óra volt a szálláshelyre eljutni. Az esős évszak végére értem oda, így a Yacuma folyónak nagyon magas volt a vízszintje, a sok víz miatt természetes rothadás indult meg, ami a víz feketés színében és az enyhe rothadásszagban nyilvánult meg. Négyen alkottuk a csapatot: egy réunioni francia pár (a szigetük Mauritius és Madagaszkár között található), akik angolul jól, spanyolul elfogadhatóan beszéltek. Illetve egy colos, lófogú, politoxikomán (cigi, kávé és sör) félcigány katalán srác Barcelonából. Összességében az ecuadori túrának egy szerényebb, kicsivel fapadosabb változatát kaptam, egy nappal rövidebb időtartamban. Nem panaszként írom, mert bárhol is lépsz be Amazóniába, lenyűgöz a természet gazdagsága. Újdonságként láttam az esőerdőben hoacinokat (búbostyúk), koatikat (az Iguazunál már volt hozzájuk szerencsém), szentjánosbogarakat, kapibarákat (vízidisznókat) bőgőmajmokat (őket hallottam is) és a korábban említett tukánokat. A szállásnak volt saját kajmánja, Pedro, aki azért szokott oda, mert etetik.

20230411_063913.jpg

A sok víz miatt se anakondát, se túl sok kajmánt nem láttunk, piranhát sem fogtunk. A párás melegben cserébe rengeteg szúnyog volt, akik nem igazán akartak tudomást venni arról, hogy alaposan befújtuk magunkat rovarriasztóval. A mutáns dögök mindenhol ott voltak, első este elkövettem azt a hibát, hogy zuhanyzás után póló nélkül mostam fogat a szabad ég alatt. A kis moszkítók a teljes Tejutat rácsípték a hátamra, amit csak másnap vettem észre. A csónakból holdkelte előtt gyönyörűen látszott az igazi Tejút, sőt, végre a Dél Keresztjét is felfedeztem. Volt még úszás a delfinekkel, ami azt jelentette, hogy a turisták is úsztak, de a delfinek nem jöttek a közelünkbe együtt lubickolni. Minden csapatnak megvolt a maga vezetője, bennem ilyenkor mindig megindul a szomszéd fűje mindig zöldebb effektus. Mikor azt hallottam a második nap délutánján megérkező öt franciától, hogy a csónakjuk előtt úszott el egy zöld kígyó, a mókusmajmok a vállukra ültek, és látták, ahogy az egyik fekete kajmán épp lakmározott egy fej nélküli társából, akkor rögtön szerettem volna, ha nekem is az ő vezetőjük jutott volna. Helyben palackozott vizet ittunk, melyet szénnel és ultraviola sugárzással tisztítottak meg. Az ételek minőségére és mennyiségére sem lehetett panasz, napi pár órára áram is volt. Ismét elégedetten hagytam el Amazóniát, hogy újra négyezer méter környékére emelkedjek.

Szólj hozzá!

Virágvasárnap az ezüstbányában

2023. április 07. 18:58 - VNP

Megérkezésem Bolíviába nem sok jót sejtetett: egy fárasztó éjszakai buszozás után (hajnalban a paraguay-i hatóságok mindenkit leszállítottak a buszról, egyenként ellenőrizték az okmányokat és a csomagokat, hogy ezt a határon megismételjék) az első, amit ebből az országból láttam - a kóbor kutyákon kívül - egy kenyeret majszoló, betegesen vihogó féleszű férfi volt, aki Donald kacsásan volt öltözve. Póló, azon ing, fején bézbólsapka, ám alul semmi. Ha nem guggol le, nem is lett volna baj. Villa Montesből egy végtelen hosszúnak tűnő mikrobuszos utazás vette kezdetét vadul hajtó sofőrrel, ám légkondi nélkül. 

 20230331_110121.jpg

De miután Tarijába értem (Bolívia délkeleti része, az Andok lábánál), minden jóra fordult. A paraguay-i embertelen hőség után ráleltem az ideális hőmérsékletű városra. Ugyan meleg van, de nem kánikula, estére pedig kellemesen lehűl az idő, de pont nem annyira, hogy én ne kezdjek el fázni rövidnadrágban és pólóban. Tudtam, hogy meg kell becsülnöm, mert Bolíviában eztán csak hűvösebb (az Andok zord hegyei közt) vagy izzasztóbb (az Amazonas medencéjében) helyeken fogok járni. Ráadásul Tarija a helyi Tokaj. A városban és környékén (leginkább a Valle de la Concepción) komoly borászatok vannak, a világ második legmagasabban termő borszőlőivel. Be is fizettem egy bortúrára, ám aznap az útlezárások miatt nem jutottunk el a völgybe. Bolíviában megszokott módszer útlezárásokkal nyomatékot adni elégedetlenségednek. Most éppen a tanárok akcióztak, mert nem dönthetik el, milyen tankönyvből taníthatnak, és a központilag kijelölteket nem érzik jónak. Ismerős, nem?

20230331_161022.jpg

Jártunk az Aranjuez borászatnál, ahol minden élére állított fűszál arról tanúskodott, hogy milyen jól megy ennek a cégnek. Profi, ám hosszú körbevezetést kaptunk, majd a sokat dicsért vörösborok után egy fehéret kóstolhattunk meg. A Sausininél egész más volt a helyzet: kis pincészet, a fő befektető és a tulaj személyesen fogadott minket, rendkívül kedvesek és segítőkészek voltak, és hát a boraik is igen jók. Náluk is volt alkalmunk megkóstolni Bolívia legnépszerűbb rövid italát, a singanit. A csakis Moscatel de Alajandría szőlőből készült pálinkát magában vagy különböző koktélokban fogyasztják. Önszorgalomból másnap a völgybe is elmentem. Ott az édes és még édesebb borok futnak, a kóstoltatás pedig olyan gyors, hogy inkább leitatásnak nevezném. 

 20230402_154015.jpg

Potosí nem esik messze Tarijától, ám a szerpentineken és a keskeny hegyi utakon csak igen lassan haladnak a buszok, miközben 1850 méterről felkapaszkodnak 4100-ra. Potosíba szinte minden turista a város fölé emelkedő, szinte tökéletes háromszög alakú Cerro Rico gyomrában működő ezüstbánya miatt érkezik. Az ezüstbányászat miatt 1545-ben alapított Potosí ma is a világ legmagasabban fekvő nagyvárosa (százezernél többen lakják, ám fénykorában a kétszázezret is meghaladta lakosai száma), egykoron óriási gazdagság jellemezte. Az ott kitermelt ezüstből állítólag egy Spanyolországig érő hidat lehetett volna építeni, és még azon is hordták volna a nemesfémet a királyi udvarba. Több forrás szerint, ha nincs Potosí, a ma ismert globalizáció sem alakult volna ki. Ám hatalmas ára is volt az ezüst kitermelésének: az embertelen munkakörülmények, a munkabalesetek, a mérgező gázok és a higany (aminek a segítségével az ércből kinyerték az ezüstöt), a tengerszint feletti magasság háromszáz év alatt állítólag 8 millió őslakos és afrikai rabszolga halálát okozta.

 20230402_120146.jpg

A bányába számos utazási iroda szervez vezetett látogatást, én a hotelem által ajánlottat választottam. Megkapod a szükséges felszerelést (nadrág, kabát, gumicsizma, bányászsisak lámpával), majd a bányászellátó boltban indul a túra. Ott már előre csomagolt kis pakkok vannak, amiket illik megvenni. A csomagokban kokalevelek, 95 fokos alkohol, pár szál cigaretta. A bolt előtt ki is próbáltuk őket: egy nyalintás a bányászok pusztító szeszéből, kokalevelek a pofazacskóba, hozzájuk valami színes és édes katalizátor. Kívül-belül felkészülve értünk az egyik tárnához, de mivel virágvasárnap volt, senki sem dolgozott lenn. Habár az ezüstbányászatnak leáldozott Potosíban, de bizonyos ritka fémek miatt ma is eleven bányászélet van a városban. A csomagok nem fizetéskiegészítést jelentenek a bolíviai viszonylatban jól kereső (ám a szilikózis miatt 40 körül nyugdíjazott) bányászoknak, hanem áldozatok a tárnában elhelyezett bálvány számára. Potosí bányászai a mai napig igen babonásak, így négyfős turistacsoportunk is megszórta kokalevelekkel és leöntötte tiszta szesszel az istenség dedikált testreszeit. Dinamittal ugyan nem robbanthattunk (tilos, de van, aki csinálja), de részletesen elmagyarázták, hogyan is történik.

 20230404_180723.jpg

Az óváros felkerült az UNESCO világörökség listájára. Hatalmas barokk templomok, szépen rendben tartott kolonialista épületek, egy nagyon látványos főtér, csupa látnivaló. Ha nem kap el a magashegyi betegség, nagyobb lelkesedéssel járom körbe az óváros keskeny, kanyargós utcáit. Ám hiába ittam sok folyadékot, szopogattam kokaízű cukorkát, ittam kokateát, a hirtelen szintemelkedésre nem volt felkészülve a szervezetem. Fejfájás, gyengeség és étvágytalanság gyötört, éjszaka se nagyon tudtam aludni. Mivel reggelre se lett jobb, kihagytam a fontos múzeumot, és elindultam Sucre felé. Sucre az ország alkotmányos és igazságszolgáltatási fővárosa, La Paz az adminisztratív. La Ciudad Blancának is nevezik, mert az óváros minden épülete fehér színű. Az országot Simón Bolivarról nevezték el, ezt a várost pedig Antonio José de Sucre marsallról, aki szintén vezéralakja volt az ország 1825-ös függetlenné válásának. Sőt, ő is venezuelai volt, mint Bolivar, akivel jó barátok voltak. Bolivar lett az ország első, Sucre pedig a második elnöke. 

 20230404_144208.jpg

Érdekesség, hogy 2010 óta az ország hivatalos neve Bolíviai Többnemzetiségű Állam, és a spanyolon kívül 36 indián nyelv is hivatalosnak számít. Az új bankjegyeken is hangsúlyos a több nemzetiség: mindegyiken három fontos történelmi személyiség van, sokan valamelyik őslakos törzshöz tartoznak. A kettővel ezelőtti elnök, Evo Morales, az ország történetének első őslakos vezetője volt. Sucre belvárosa nagyon tetszetős hely, a Néri Szent Fülöp kolostor tetejéről például pazar a kilátás, de ha két dolgot kiiktatnának, szintet tudna lépni. Gyerekkorom óta nem éreztem olyan töménységű kipufogógázt, mint Bolívia városaiban. Nyilván a dél-amerikai viszonylatban is elaggott gépjárműpark ezért a felelős, különösen a nagyszámú dízelhajtású városi kisbusz, az urbanók. A másik rákfene, ami a kilencvenes évek Budapestjén is nagy probléma volt, a kutyaszar. Itt sem csak Sucréra jellemző a gond, nekem Tarijában sikerült belelépnem egy szeretetcsomagba. 

 20230406_111459.jpg

A hegy-völgyes La Paz, ahol a gazdagok lenn, a szegények fenn élnek (általában fordítva szokott lenni), a világ legmagasabban fekvő fővárosa (3250-4100 méter közötti magasság). Jó volt viszontlátni az Andok hósipkás csúcsait, és jólesik elveszni a kaotikus városi forgalomban. Még több városrész is felfedezésre vár, ám egy maradandó élménnyel már gazdagabb lettem. Innen lehet elérni ugyanis a hírhedt Death Roadot, azt a hegyi utat, ami ezrek életét követelte, míg volt rajta komoly autós forgalom. A keskeny hegyi útról, mely sosem látott aszfaltot, sok autó, sőt autóbusz is belezuhant a szakadékba. Én nem autóval, hanem biciklivel vágtam neki, az egyik utazási iroda szervezésében. Hatvan kilométeres szakaszt kell megtenni, miközben 4650 méterről 1500-ra ereszkedsz. Az első húsz kilométer még aszfaltos út, aztán jön a java. Itt is komoly felszerelést kaptunk: nadrág, dzseki, térd- és könyökvédő, kesztyű és downhilles sisak. Széles kerekű, teleszkópos biciklik. A táj gyönyörű, ahogy haladunk lefelé, fokozatosan változik. Kár, hogy nem jut elég idő a nézelődésre, mert az utat figyeled, nehogy te is a szakadékban köss ki, mint az eddigi 49 biciklis áldozat. Jóval veszélyesebbre számítottam, de ahol két kocsi - ha nehezen is, de - elfért egymás mellett, egy bringa lazán leszáguld. Vezetőink nagyon óvtak minket (hat napja is meghalt ott valaki), de a csapat sem hősködött, nem voltak nagy esések. Szóval egy pillanatig sem féltem, nagy kaland volt, extrém downhillezés, amit ebéddel és úszómedencés fürdőzéssel zártunk le. 

Szólj hozzá!

Jezsuita utópiák és náci nénik

2023. március 31. 03:25 - VNP

Ciudad del Este határában, Presidente Franco (igen az egyik elnökről van elnevezve) településen van a Monday vízesés, Paraguay szerény válasza az Iguazúra. Nem könnyű eljutni oda: a városi busz sofőrjének jelezni kell, hová igyekszel, ő pedig majd szól, mikor szállj le. Ebben az esetben ez sem volt egyszerű, mert a buszvezető guaraníul beszélt, de a segédje fordított. Merthogy Paraguayban két hivatalos nyelv van, a spanyol és a guaraní. A lakosság 90%-a mindkettőt beszéli. A busz persze megy a saját szabott útvonalán, neked kell elgyalogolnod a vízeséshez, ami sehol sincs kitáblázva. Általában jellemző Paraguayra, hogy szinte nem létezik turisztikai infrastruktúra (oldd meg magad!), az idetévedő keveseknek nem könnyítik meg a dolgát. Nem tudom, hogy azért nem foglalkoznak vele, mert kevés turista jön, vagy azért jön kevés, mert alig akad igazán emlékezetes látnivaló, és azok sincsenek rendesen promotálva és elérhetővé téve.

 20230324_084037.jpg

Visszatérő motívum lesz Paraguayban, hogy az adott helyet (végig vagy egy ideig) egyedül járom be, ami az Iguazúnál tapasztalt tömeg után hatalmas kontraszt. Örültem ezeknek a helyzeteknek, de volt bennem valami hiányérzet is, mégiscsak furcsa, hogy miért nem jön több ember. A vízesés volt az első ilyen helyszín, aztán jöttek a missziók. Azok meglátogatásához elutaztam Encarnacionba, onnan csillagtúráztam előbb Argentínába, majd a paraguayi részen. De mik is ezek a jezsuita missziók? 1609-1768 között a jezsuiták lehetőséget kaptak Dél-Amerikában egy utópiát megvalósítani. A portugál és spanyol királyság, illetve a pápa beleegyezésével olyan telepeket hoztak létre, ahol az őslakosok szabadon élhettek, nem rabszolgasorban sínylődtek. A jezsuiták szabályai szerint kellett élni (hajnalban a templomban indult a nap, a katolikus hitet buzgón gyakorolni, a kijelölt munkákat elvégezni), de ez nagyságrendekkel jobb volt, mint megdögleni a cukornádültetvényen. 

 20230325_121808.jpg

A jezsuiták festeni, szobrászkodni, énekelni is megtanították a guaraníkat, így alakult ki az izgalmas guaraní barokk. Már az isteni csoda, hogy a missziók 160 évig működhettek. De aztán győzedelmeskedett a kapzsiság: zavaró volt a földbirtokosoknak, hogy egyre több őslakos költözik a missziókba, nekik meg kellett az ingyen munkaerő, így elérték a jezsuiták kitiltását Dél-Amerikából. Azóta eltelt 250 év, az idő és a háborúk sem kímélték az épületeket. A romok brazil, argentin és paraguayi területen helyezkednek el, több a világörökség része. Állítólag az UNESCO listájáról épp ezeket látogatják a legkevesebben. Pedig nekem hatalmas élmény volt négy különbözőt is bejárni, a szubtrópusi vörös föld, a buján zöldellő természet ölelésében ott állnak a templomok, harangtornyok, lakóházak, műhelyek maradványai, egy nemes utópia néma tanúi. Az pedig tovább emelt az élményen, hogy hosszabb-rövidebb ideig egyedül barangolhattam be a missziókat. Akit érdekel a téma, nézze meg az 1986-os A misszió című arany pálmás filmet, épp erről szól. Nem csak Morricone mester felejthetetlen dallamai, illetve de Niro és Jeremy Irons játéka miatt emlékezetes alkotás.

 20230326_110013.jpg

Paraguay fővárosa a másfél milliós Asunción, mely a Paraguay folyó partján fekszik. Tőle nyugatra már a Chaco helyezkedik el, ez a forró, hatalmas kiterjedésű szavanna, ahol igen kevesen élnek. Például a főleg német mennoniták, akiket leginkább az ámisokhoz érdemes hasonlítani. Ezek a szívós farmerek az ideálistól nagyon messze eső tájon is megélnek a mezőgazdaságból. De nem róluk akarok beszélni, mert a Chacót nem látogattam meg, hanem Asunciónról. A város abban a cipőben jár, mint több észak-amerikai társa: a romló közbiztonságú és egyre lepukkantabb történelmi belvárosból sokan más, virágzó városrészekbe költöznek, az ottani plázák válnak a fő találkozási pontokká. Az óváros pedig megállíthatatlanul csúszik lefelé. Ez történik Asunciónban is. A látnivalókkal kecsegtető óváros elhanyagolt, piszkos, a járdák rémes állapotban, se turisták, se a helyiek nem töltik meg élettel az utcákat. Dolgozni sokan odajárnak, de a munkaidő lejárta után szellemvárossá válik. 

 20230329_122039.jpg

Mindez állítólag a Chacarita nevű nyomortelep miatt van, mely a város legrégibb része, és ironikus módon a szenátus modern épületével szemben helyezkedik el. A főváros képtelen felszámolni a nyolcvanezresre duzzadt favellát, melynek ugyan a legtöbb lakójával nincs baj, de akad köztük számos drogos, bűnöző, akik miatt a környék életminősége meredeken esik. Pesti analógiával ők a Hős utcaiak, csak sokkal többen vannak, és a Kossuth tér mellett élnek bádogviskóikban. Sok történelmi épület üresen áll, nincs ki bérbe vegye, az állaguk pedig folyamatosan romlik. Nem tudom, hogyan lehetne visszafordítani ezt a folyamatot. Jelenleg napközben rengeteg rendőr van szolgálatban az óvárosban (ebben Quitóra hasonlít), melynek két legszebb épülete a Panteon és az elnöki palota. Előbbi kettős funkciót lát el: a város védőszentjének kápolnája, és az ország nagyjainak nyugvóhelye. Utóbbi munka-, de nem lakhelye a köztársasági elnöknek. Apropó elnök: az ország parlamenti és elnökválasztásra készül, mindenhonnan mosolygó politikusok néznek rád a plakátokról. Itt elnök csak egyetlen ciklusra lehet valaki, Uruguayban meg úgy van, hogy többször is lehetsz elnök, de egymás utáni ciklusokban nem. 

 20230329_100046.jpg

Asunciónban már nincs villamos, troli és metró nem is volt. Buszokkal lehet közlekedni a városban, de három nap után visszasírtam a sokat szidott BKV-t. Nincsenek kijelölt megállók, az emberek leintik a buszokat, amik sokszor az úttest közepén állnak meg, ezzel is lassítva a rengeteg autó miatt dugókkal terhelt forgalmat. Így aztán akár néhány méterenként is megáll a busz, hogy valaki le- vagy felszálljon. Csigalassan haladunk, miközben sokszor hatalmas a tömeg az utastérben. Hiába van a buszok nagy részén légkondi, ilyen heringpartinál nem sokat ér. És ami a legbosszantóbb: az első ajtón lehet csak felszállni, mert csak ott tudod lecsippantani a kártyád. Ez még rendben is lenne, de a középső ajtó csak dísznek van, leszállni csak az utolsó ajtón lehet. Vagyis utad során át kell verekedned magad mindenkin, hogy a megfelelő helyen leszállhass. A napfénytől védő sötétítők meg a szemmagasságig már pont nem érő ablakok a tájékozódástól és a bámészkodástól is megfosztanak. Rendszámok ügyében Paraguay ott tart, ahol Magyarország: az eddigi három betű, három szám helyett az újak már négy betűt tartalmaznak. Egységesség is megfigyelhető több dél-amerikai országban: az újabb rendszámok tetején kék alapon fehér betűkkel szerepel az ország neve. Ám ez sokkal nehezebben olvasható, mint az EU-s dizájn. 

 20230327_090047.jpg

Tudjuk, hogy Mengele sokáig élt/bujkált Paraguayban, de rajta kívül is sok náci tudott eltűnni az erre kiválóan alkalmas országban. A városnéző túra vezetője szerint még mindig élnek nácik Paraguayban, a svasztika sincs betiltva, bár nem nézik jó szemmel. Hittem is meg nem is, úgy voltam vele, hogy kell valami bombasztikusat mondani, amire felfigyel a csoport. Meg a negatív reklám is reklám. Az ősz eleji forróságban (nyáron 40 fok fölött van a nappali hőmérséklet, most mindössze 35 lehetett) épp befejeztük a hosszú gyaloglást, amikor még betértünk egy patikába. Ugyanis az ország legrégibb gyógyszertára volt, ahol egy kis teremben a hajdani felszerelési tárgyak is megtekinthetők. Jó alkalom volt ez vizet is venni. Ekkor figyeltem fel egy édesanyám korabeli nőre, akinek bal felkarján egy hatalmas horogkereszt virított. Fekete ruhája ujja ugyanis fátyolszerűen áttetsző volt, így látni engedte a tetoválását. Váratlan és sokkoló élmény volt, utólag arra gondoltam, talán meg kellett volna szólítani. Vajon mi az ő története?

Szólj hozzá!

Szubtrópusi lengyel piac az éneklő sziklán

2023. március 23. 23:32 - VNP

Előző bejegyzésemben arra voltam kíváncsi, hová megy a sok uruguayi faszállító. Nem voltam rest, felkerekedtem, meg sem álltam Montevideo városáig, annak is a parlamentjéig, hogy választ kapjak az égető kérdésre. Az épületet bejárni óhajtó turistának álcáztuk magunkat Z-val, haladtunk is szépen. Megnéztük a csupa márvány meg színes üveg előcsarnokot, az uruguayi alkotmány és függetlenségi nyilatkozat eredeti példányát. Betekintettünk a parlamenti könyvtárba, a szenátus és a képviselőház díszes termébe. És amikor senki sem gyanakodott eredeti szándékunkra, váratlanul nekiszegeztem a KÉRDÉST a gyanútlan túravezetőnknek. Nem volt más választása, vallania kellett: a fákat papírgyárakba viszik. Egy újabb rejtély oldódott meg.

 20230322_114703.jpg

Más izgalmas kalandjaink is voltak a bántóan eklektikus Montevideóban. Váradi lakásunk könyvespolcán most is ott van Áros Károly 1994-es Montevideótól Los Angelesig című papírkötéses kiadványa, mely a focivébék történetét meséli el. A legfogékonyabb életkorban talált meg a könyv, mely az egyesült államokbeli világbajnokság apropóján jelent meg. Akkora rajongó voltam jómagam is, hogy majdnem hiánytalanul megvannak a focisták matricái a Panini albumból. Dorinel Munteanu, a román válogatott kiváló középpályása például a nyomda ördögének ármánykodása miatt Dorinel Muntenau néven szerepel benne. De vissza a jelenbe és Montevideóba. Uruguay rendezte az első focivébét 1930-ban, építettek is egy stadiont - de vajon hány év kellett, hogy elkészüljön? Mindenki gondoljon egy számra: segítek, majdnem száz éve történt Dél-Amerikában. Megvan a szám? Az nyert, aki az egyesre gondolt! 1929-ben tették le az alapkövet, 1930-ra kész is lett, és mivel az alkotmány száz éves évfordulóját ünnepelték abban az évben, Estadio Centenariónak nevezték el. Sok meccset és a döntőt is ott rendezték, ahol a házigazdák a szomszédos Argentínát győzték le a döntőben. 1950-ben, a brazíliai vébén dupláztak, a házigazdákat verték a fináléban.

 20230316_111057.jpg

Ebben a stadionban jártunk, egy darabka történelmet láthattunk testközelből. Fociszeretőknek nem kell mondanom, mekkora élmény ez, a többiek meg nem biztos, hogy értik. A múzeum meglehetősen elavult, koncepciótlanul berendezett, pedig van benne két Jules Rimet-kupa (az eredeti vb-trófea), Pelé-, Vavá- és Maradona-mez, korabeli plakátok, fotók. Meg egy nagyon vicces (és/vagy giccses?) festmény a 2018-as uruguayi válogatottal a középpontban. Ám a stadion a több korszerűsítés ellenére még őriz valamit eredeti szépségéből. Ahogy a berlini Olympiastadion is (1936). Maga a város csalódás volt mindkettőnknek, mintha Buenos Airest láttuk volna háromszor rosszabb kiadásban. Szemetes, kutyaszaros, csupa kátyu járdák, a széptől messze eső házak, hangulat nélküli utcák. Még a Rambla (a tengerparti sétány) sem az igazi. Az ingyenesen látogatható szépművészeti múzeum anyagára is ráfért volna egy kurátor. 

 20230319_175824.jpg

Visszatérve Buenos Airesbe újabb izgalmas részeket fedeztünk fel. Vasárnap igazán nyüzsgő volt San Telmo kézműves piaca, millió árus, rengeteg turista, szabadtéri tangó, zsúfolásig megtelt vásárcsarnok. A Plaza Serrano hipszter környéke is emlékezetes marad a keskeny utcákkal, a sok kis butikkal, hangulatos bárral, étteremmel. Ott el tudnék képzelni egy bulis estét (ami argentin fogalmak szerint éjjel kettő körül kezdődik és reggel nyolcra van vége). Az operaházat (Teatro Colón) végül belülről is megnéztük, és a spanyol nyelvű vezetés dacára is sokat megtudtunk róla. A világ egyik legjobb akusztikájú operájáról beszélünk, amit Pavarotti tréfásan le is szidott, mert éneklése egyetlen hibáját sem rejti el. Aztán Z. hazarepült, én pedig az Iguazúnál folytattam utam.

 20230320_130546.jpg

Kétszer láttam a Niagarát, de az Iguazú sokkal nagyobb élmény. A Niagara is az volt fiatalon, mikor még nem sokat láttam a világból. Szóval nem mossa el az akkori élményt, de kontextusba helyezi. Itt egy 270 zuhogóból álló vízesés-rendszerről beszélünk, melynek szélessége 2700 méter. Hatalmas, monumentális természeti képződmény, és amikor a vízhozam is megfelelő (mint most), elképesztő látvány. Az argentin oldalon kezdtem, ott hosszabban tudsz időzni, több lehetőség adódik a nemzeti parkon belül. A fő attrakcióhoz (Ördögtorok-szakadék, Garganta del Diablo) szépen karbantartott kisvasút visz el. Ingyenes, ám jegyet kell váltani rá. Annyian voltunk, hogy egy bő órával későbbi vonatra volt csak hely. Lassan négy hónapja itt vagyok, de még sehol sem volt akkora tömeg, mint ott. A kilátó messze benyúlik a folyó fölé, és közelről láthatod az Union-zuhatag bömbölve alábukó vizét. Megunhatatlan látvány számomra: csak néztem, teljesen kiürült az agyam, hallgattam a folyamatos morajlást. Elképesztő. 

 20230322_130200.jpg

Hosszú, fémből épített gyalogösvényeken lehet alulról és felülről megközeleíteni a zuhatagokat, de a szubtrópusi dzsungelben is van túraútvonal. És mivel szubtrópus és hatalmas vízfelület, párás meleg volt. Annyira, hogy még én is úgy izzadtam, mint egy ló, pedig nem szokásom. Kárpótolt viszont a rendkívül gazdag élővilág: a szemtelen koatik (megtermett macska nagyságú ormányos, gyűrűsfarkú emlősök), akik nyugodtan baktatnak pár centire tőled, de ha kajáról van szó, pillanatok alatt odasereglik az összes. A fákon majmok és különféle madarak, a vízben kajmánkölykök és megtermett, bajszos fekete halak, a földön nagy gyíkok és óriáshangyák, a levegőben kecses pillangók. A brazil oldal is csodás, onnan jobban rálátsz az egészre, megérted a szerkezetét, jobb fotók készülnek ott. A végében ott is közel lehet kerülni az egyik zuhataghoz, annyira, hogy beterít a szél hozta vízpára. Ám csak egy útvonal van, két-három aktív óránál többet nem kínál, szemben az egész napos argentin oldallal. 

 20230323_104105.jpg

Az Iguazú (a brazilok kedvéért Iguaçu) a vízesés után 34 km-rel folyik bele a Paraná folyóba, mely egy darabon Brazília és Paraguay természetes határa. A két ország közösen építette meg a folyón a világ legnagyobb (ha a legnagyobb évi villamosenergia-termelést nézzük) vízierőművét, az 1984-ben részlegesen megnyitott, 1991-re befejezett Itaipú-gátat. Teljes teljesítmény alapján csak a harmadik a 2009-ben befejezett kínai Három-szurdok-gát és a 2021-ben átadott szintén kínai Baihetan-gát mögött. Guaraní nyelven a neve azt jelenti, hogy éneklő kő, mert azt tartották a guaraník, hogy a Paraná víze énekelni kezd, mikor az ottani sziklákhoz ér. Hatalmas mennyiségű acélt és betont használtak fel ehhez a mérnöki csúcsteljesítményhez. Húsz turbina dolgozik benne, fele a braziloknak, fele Paraguaynak termeli az áramot. Ez az erőmű fedezi Paraguay energiaszükségletének 90%-át, a sokkal nagyobb Brazíliának is besegít 17%-kal. Felhívták a figyelmem arra, hogy Paraguay a maga áramának nagy részét eladja Brazíliának, úgyhogy a megtermelt összáram kis része csorog Paraguaynak. A profin összerakott kisfilm nem győzte hangsúlyozni, mennyire természetbarát projektről van szó, de azt nem említették, hogy az építése miatt eltűnt a Föld legnagyobb hozamú vízesése, a Guaíra.

 20230323_133423.jpg

Az Itaipút Ciudad del Estéből, a paraguayi duty free-paradicsomból látogattam meg (brazil oldalról is fogadnak turistákat), melyet csak a Paraná választ el a brazil Foz do Iguaçutól, attól délre, az Iguazú másik partján meg rögtön ott van az argentin Puerto Iguazú. Szóval a hármashatárnál vagyok, egy vérbeli csempészvárosban. A központ konkrétan egy szteroidon tartott lengyel piac, mindent is meg lehet venni. Cartagena óta nem szólítottak le ennyien, kínáltak elektronikai árut (eredeti másolatok), fegyvert (ha jól értettem), marihuanát. Azzal a kérdéssel indítanak, hogy argentin vagy brazil vagy. Utána nagyot néznek, mikor elárulom, hogy magyar vagyok. Mondjuk épp képeslapot nem találtam az egész forgatagban. Nagyon nem gyalogosbarát ez a város, se zebrák, se normális járdák. A rengeteg motoros és a sok autós meg a világért nem lassítana. Visszatértem Latin-Amerikába a langyos, európai Chile és Argentína után. 

Szólj hozzá!
süti beállítások módosítása