Még Medellínben ejtettem el a fonalat. Onnan egy éjszakai busszal Salentóba mentem, Kolumbia leglátogatottabb kistelepülésére. Azért ilyen népszerű hely, mert a kolumbiai kávétermesztő vidék (zona cafetera) szívcsakrája, és mert onnan a legkönnyebben megközelíthető a csodálatos Cocora Valley. Úgy számoltam, hogy reggel hat körül érkezem meg a busszal, de már hajnali háromkor le kellett kászálódnom egy népes izraeli csapattal együtt. Ketten közülük ugyanabba a hostelbe jöttek, együttes erővel felébresztettük a recepcióst, majd én elfoglaltam az előtér egyik kanapéját, és aludtam még egy keveset. Ugyanis 6 után indultam dzsipet fogni, mert a Cocora Valley hajlamos már délelőtt befelhősödni, ezért az első turnussal mentem. 25 perces volt az út, majd következett a séta. Derült, napfényes időm volt, a viaszpálmák tényleg meseszépek. Az út egyik kiemelkedő élménye volt ez a túra, csak visszafelé jövet nőtt meg a turisták száma (ők kényelmesebbek voltak nálam). Akkor össze is futottam az első, bogotai hostelemben megismert francia sráccal, akivel aztán együtt lógtunk még aznap este meg másnap. 

Egy török lány is becsatlakozott, elvittek Salento legjobb hamburgereséhez, ami olyan pici volt, hogy a járda peremén ülve vacsoráztunk. De milyen jó is volt! Betértünk a Duna kávézóba, ami biliárdszalon is, de az alagsorban van az igazi csoda. Ugyanis ott lehet tejót játszani. Ez a Kolumbiában népszerű játék a teke távoli rokona. Itt súlyokat kell távolba dobálni egy agyagból tapasztott célpontra, amire körbe lőporos tasakokat helyezünk. Találatkor nagyot pukkan és füstöl. Remek szórakozás, igazi helyi jellegzetesség. Az alagsor amúgy pont olyan volt, mintha ott titokban kakasviadalokat rendeznének.

Másnap egy kávéfarmot (finca) látogattunk meg Bryannel. Ott organikusan termesztik a növényt, nem használnak vegyszereket. A kávé minősége ettől nem lesz jobb, de egészségesebb lesz fogyasztani. Szépen körbevezettek, mindent két nyelven elmagyaráztak, végigvettük a teljes folyamatot. Utána még a kávét is meg tudtam inni, ami nálam nagy szó. Bryan szerint nem volt elég erős: erről nem tudok nyilatkozni.

Dél-Kolumbiában veszélyes tud lenni az éjszaki buszozás, mert rablók megállíthatják a járművet és az utasokat kifosztják. Így inkább lasabban és csak nappal haladtam: egy éjszaka Popayánban, a következő Pastóban. Utóbbi helyen elmentem a város legalább féltucat csak tengerimalacot felszolgáló éttermének egyikébe, hogy kipróbáljam ezt a csemegét, ami Peruban igazán közkedvelt étel. Négybe vágva, kérésemre fej nélkül hozták a grillezett állatot, a bőre tökéletesen ropogósra volt sütve, a húsa nem sokban különbözött a csirkéétől vagy nyúlétól, kellően zsíros volt. Az előétel egy tál popcorn volt, melynek a tetején ott virított a tengerimalac kisütött mája. Négy héjában főtt krumpli volt a köret a hús mellé, kézzel kellett enni, direkt nem hoztak evőeszközöket. 

A határátkelés eléggé abszurd volt. Az utolsó kolumbiai településről, Ipialesből kisbusz vitt minket a határra, ám annak már az ecuadori oldalán, a parkolóban tette le utasait. Naponta többször megteszi ezt az utat, ismerik a határőrök, megteheti. Vagyis zéró ellenőrzés után jutottam át egy másik országba. De senki nem szólt, hogy vissza kéne menni útlevelet pecsételtetni, meg ilyenek. Már egy következő kisbusz csomagtartójában volt a hátizsákom, mikor annak vezetője rákérdezett, hogy ellenőriztek-e a határon. Jó, kiálltam a sort az ecuadori részen, nagyon lassan haladtunk, a maszkot is fel kellett venni. De a határőr látta, hogy nincs kimenő kolumbiai pecsétem, így visszaküldött Kolumbiába. Visszasétáltam Kolumbiába, hogy hivatalosan kiléphessek onnan. Senki sem állított meg, majd az egyik egyenruhás megkérdezte, hogy kimenni vagy bejönni akarok-e. Végül minden elintéződött, hogy estére Otavalóba érjek, ami a piacáról híres. Főleg szombat reggel van nagy tömeg ott, a környékbeli őslakosok sok-sok kézműves dolgot árulnak. Meg persze minden mást is. Annyira nem nyűgözött le se a nagysága, se a felhozatal sokszínűsége, pedig pont szombat reggel tettem egy nagy kört a piacnak helyet adő főtéren.

Quito óvárosát sokan dicsérik, joggal. Barokk templomok, évszazados patinájukat megőrző épületek, kellemes nyüzsgés. Nagy kiterjedésű város ez is, de méretéhez képest 3 millió alatti lakossága nem számít soknak, több helyen egyedül találod magad. Este nem is ajánlatos az utcán sétálni, sok rémtörténetet hallani turisták kirablásáról. Forrásom szerint Petőfi szobrát az Alameda parkban kellett keresni, de nem ott van, hanem egy parkkal odébb, a nagyobb Ejidóban. Hogy mit keres Sándorunk Ecuador fővárosában? A szobor talapzata arról árulkodik, hogy az itteni magyar kulturális egyesület emeltette. Amúgy a park szélén áll Dosztojevszkij mellszobra mellett, szinte szemben a quitói Nemzeti Színházzal és Nemzeti Múzeummal.

Két busszal jutottam el a hostelemtől az Egyenlítőhöz, pontosabban a Mitad del Mundo nevű helyre, ahol hivatalosan jelölve van az Egyenlítő, egy egész park van az impozáns emlékmű köré építve. Itt ismertem meg Ecuador leghíresebb képzőművészét, Oswaldo Guayasamínt. Képeinek reprodukciói számtalan helyen láthatóak Quitóban, az öreg nagy támogatója volt az őslakosoknak, és nagy balos is, Fidel tisztelője, barátja.

A TelefériQo segítségével (ami egy hegyi libegő) fel lehet jutni a Quito melletti Guagua Pichincha nevű vulkán oldalába, 4100 méter magasra. Sosem jártam még ilyen magasan. A felhős idő miatt nem láttam rá a városra, több órás túrára se időm, se kedvem nem volt tejfehérséggel körbevéve (fel tudsz mászni az aktív vulkán csúcsára, 4784 méterre). Az El Panecillóhoz busszal és taxival felmentem, egy dombon/hegyen álló hatalmas szárnyas Szűz Mária szoborról van szó, melynek esztétikai értékéről megoszlanak a vélemények. A város jelképe, melyet mindenhonnan látni. Utolsó quitói napomon az eső is rázendített, így indultam el Amazóniába.

Mióta kitaláltam, hogy lesz ez a hat hónapos utazás, tudtam, hogy el akarok menni García Márquez szülőházába. Macondót (ilyen nevű település létezik, nincs is messze) Aracatacáról mintázta, mely Kolumbia karibi-térségéhez tartozik, egy bő óra utazással elérhető Santa Marta, vagyis a tengerpart. A banánültetvények miatt népesült be a falu, de az állítólag háromezer sztrájkoló munkás lemészárlása után (a kolumbiai hadsereg szíves közreműködése a gringó kizsákmányolók oldalán) a vállalat és a munkalehetőség távozott, az emberek maradtak, sőt újak is jöttek. 

Sajnos Gabo háza nem maradt meg (Debrecen, ismerős helyzet?), a most látható az eredeti replikája. Bár olyan, hogy eredeti, nem nagyon volt, többször át- és újjáépítették a nagyszülei. A hátsó udvarban álló fa lehet az, amelyik biztos látta a kis Gabót játszani, és valami nagyon hasonlóhoz kötöznek egy szereplőt a Száz év magányban. A kiállítás nem túl izgalmas, sok szöveg csak spanyolul szerepel, például vonatkozó idézetek a műveiből.

Cartagena de Indias nagyon fontos kikötő volt a spanyol gyarmati időkben, mára bulifővárossá változott. Legalábbis a keskeny utcás óvárosi rész, illetve a vele szomszédos bohém Getsemani negyed, mely az utóbbi évtizedben lett a turisták kedvenc célpontja. Este érkeztem meg, és esti sétám alatt láttam színes buszokat, amikről bömbölt a zene, minden utasuk vidáman táncolt. Számtalan árust, akik folyamatosan szükségét érezték, hogy valami legálist vagy illegálist eladjanak nekem. Vagy épp prostikat, akik bátran szólongatták le a nyüzsgő utcán lófráló lehetséges kuncsaftokat.

Santa Martánál ezerszer élőbb, pezsgőbb a hely, ám fárasztó, hogy ennyire nincs nyugtod, mikor az utcán vagy, márpedig az elkerülhetetlen városnézéskor. Múzeumai nem túl jelentősek, pedig az inkvizíciót bemutató többet ígért, de semmi interaktivitás. Ugyanaz a karibi forróság, de a hostel medencéje segített a bajokon. A spanyol időkben épült várost védő falak ma is állnak, sőt az erőd is. A Centenárium parkban van lajhár, iguána, mókus - utóbbit nem láttam. De iguánákat már Santa Martában is.

Medellínben a Ciudad Perdida-túrán megismert reálértelmiségi (élelmiszeriparban dolgozó vegyészmérnökök) párnál laktam a várossal egybeépült Sabanetában (amolyan Budakesziként kell elképzelni, de a metróként emlegetett magasvasút kimegy odáig). Laura és Julian nagyon cukik voltak, remek házigazdák. Megmutatták a bulinegyedet (Poblado bizonyos részei), mely nagyságban és hangulatban is messze kenterbe veri a budapestit. Elvittek pizzázni, együtt néztük a vb-döntőt. Laura képesített sörkóstoló (-ítész?, nem tudom mi a jó szakkifejezés), a jövőben saját kézműves sörfőzdét szeretnének nyitni. Szurkolok nekik, hogy sikerüljön!

Medellín az azonos nevű folyó hosszú és mély medrében nyúlik el észak-déli irányban. De a házak felkapaszkodnak kelet-nyugati irányban is a dombokra, kell a hely a 2,5 millió lakosnak, akik csak a szűken vett Medellínben laknak. A hat ikonikus felvonó is a meredek domboldalak bekötését szolgálja a tömegközlekedésbe. Itt született a 90 éves Fernando Botero, akinek múzeumában már jártam Bogotában. Az Antioquia Múzeumban (ennek a megyének a központja Medellín) külön szintet kapott a város nagy szülötte, de a modern kolumbiai képzőművészetet bemutató remek tárlatot sem szabad itt kihagyni. 

A tiszta, gyors, új és kényelmes magasvasút veri a pesti metrót, most először éreztem utam során, hogy világvárosban vagyok. Sokkal inkább érdemelne fővárosi címet, mint Bogotá. Itt nem is kínoztak az árusok, pedig itt is mindenhol ott voltak. Egyik nap Guatapéba kirándultam, mely bő két órára van Medellíntől. Peñol és Guatapé határában van egy magas monolit, La Piedra (a kő) néven emlegetik. Mindkét település magáénak vallja, a guatapéiek ezt azzal akarták a múltban megerősíteni, hogy nagy fehér betűkkel ráírják, hogy Guatapé. Csak a G betűig és az U első száráig jutottak, mert ekkor a peñoliak szóltak nekik, hogy védett természeti képződményre tilos szöveget felírni. Azóta is látható a GI felirat. Elég sok lépcsőt kell megtenni a tetejéig, de a csodás kilátás miatt megéri. A víztározó izgalmas alakú, szigetekkel és félszigetekkel csipkézett vízfelületet mutat, hajókirándulások is lehetségesek. Guatapé a színes kialakítású régi házairól híres, mivel szombat volt, a kőnél és a kisváros utcáin is egymás sarkát taposták az emberek. 

Még ennél is nagyobb tömeggel találkoztam vasárnap a Comuna 13 negyedben. Igen, ez az a hírhedt városrész, amelyet először a bandaerőszak, majd ezt kiűzendő, a gerillák uraltak. Ők sem bántak kesztyűs kézzel senkivel. Húsz éve volt az Orion hadművelet, mikor a kormányerők kiűzték a gerillákat. Több tucat halálos áldozat árán, akik között számos civil is volt. Azóta indult be a turizmus, tele van apró boltokkal, árusokkal és szép graffitikkel a gyönyörű kilátást nyújtó kerület. A tömeg miatt nem lehetett igazán élvezni még a mozgólépcsőket sem, és valahogy én nem láttam azt a sok graffitit, biztos valahol ki kellett volna szakadnom a sodró emberárból.

Santa Marta félmilliós nagyváros a Karib-tenger partján. Itt temették el Bolívart, hogy majd később a maradványait Caracasba vigyék. Strandja nem túl szép, utcáin őrült forgalom, estére mindenhonnan bömböl a zene, napok szorgos keresése után sem találtam olyan helyet, postát, bármit, ahol bélyeget vehetnék. Nem zártam a szívembe e helyet, de Santa Marta amúgy is csak a bázisa volt két nagy túrámnak.

Első úticélom a Tayrona Nemzeti Park volt. Minden útibeszámoló azt emeli ki, hogy mióta ennyire ismert és népszerű lett, főleg a külföldiek körében, már nem a régi, túl nagy a tömeg. Ezért nem hétvégére időzítettem a látogatásom, sőt a főbejárat helyett egy kevésbé ismert kapun léptem be. Ez azt vonta maga után, hogy Playa Braván lesz a szállásom, és másnap sétálok át Cabo San Juanba, a park ikonikus strandjára. Hiába írta azt a net, hogy a főszezon december 15-én kezdődik, a valóságban már a magasabb belépődíjat kellett kifizetnem, a kötelező biztosítás is drágább lett, sőt még egy váratlan úthasználati díjat is ki kellett köhögnöm. Picit lehúzás szaga volt a dolognak, de nem volt mit tenni. 

Szűk három órás erdei túra után érkeztem meg a földi paradicsom címre joggal pályázó strandra, ahol választhattam függőágyat magamnak. Úszni nem volt szabad a hatalmas hullámok miatt, így én is csak derékig mentem be a tengerbe. Egész utam legészakibb pontján voltam: napsütés, pálmafák, homokos strand, béke, nyugalom. Délután tettem egy kirándulást a közeli vízeséshez, melyben meg is fürödtem. Playa Brava nincs túlbonyolítva: néhány helyi viszi a üzletet, napi három étkezést biztosítanak külön díjazás fejében, van egy kisboltjuk, napi kétszer egy órát wifi is (gyenge jellel). Nem voltunk sokan, de másnap ugyanezt tapasztaltam Cabo San Juanban is, pedig felkészültem a tömegnyomorra. Odáig is egy combosabb túra vezetett el, ám onnan a főbejáratig a lábaim kezdték jelezni, hogy sok lesz már a jóból. Szóval még nincs komoly infrastruktúra, de éveken belül még turistásabb lesz a hely, az tuti.

Útközben lenéztem a La piscina nevű strandra, ahol engedélyezett az úszás. Épp akkor próbáltak újraéleszteni valakit a parton. Hamuszürke arc, egy testes férfi feküdt hanyatt a homokban, immár menthetetlenül. Valakinek a férje, apja, gyermeke, aki még fél órával korábban csak úszni akart egy jót. Azon a helyen, ahol biztonságos. A többi részen évente százat is meghaladja a vízbefúltak száma. Komoran folytattam az utam, majd egy ponton az öszvérek szélesebb ösvényére tévedtem. Sokáig fel sem tűnt, csak mikor gyalogos turisták már nem jöttek szembe. Lehet, hogy ez hosszabb út volt, vagy a sártenger kerülgetése vitte el az energiám, de az utolsó kilométerek már nem estek jól.

Az igazi kaland másnap indult, amikor kezdetét vette a négynapos La Ciudad Perdida-túra. A csapat tagja volt egy francia pár Marseille-ből, Dani és Alice. Dani libanoni gyökerű, beszédes, barátságos fogorvos jó spanyoltudással. Alice figyelmes, gyönyörű, gazella alkatú világutazó, jól bírta a sok caplatást, szeret enni - egyszóval nagyon szerencsés ez a Dani � Ott volt Francisca, a fiatal chilei bába, a kolumbiai Juan, aki maratonfutó. Egy spanyol testvérpár, akik úgy néztek ki mint a kipihent, kisimult, jóltáplált és a sakálmásnapos, gyűrött és kialvatlan Papp Szabi. Volt egy atipikus kolumbiai pár is, Julian és Laura, ők alter értelmiségieknek néztek ki. Vezetőink Jeanet, a Casemiróra hasonlító David és a tolmács, Victor. Utóbbi főleg Alice és az én kedvemért kellett fordítson, de ez a négy nap nagyon sokat javított a halott szővegértésemen. 

Nagyon jó csapat voltunk, de tényleg. Mindenki jófej, aranyos, Victor szórakoztatott mindenkit. Összesen kb. 50 kilométert tettünk meg. Ötkor keltünk, hatkor indultunk minden nap. Napi három étkezés, a kaja finom, az adagok hatalmasak. Szükség esetén repeta. Szűrt víz, kávé, tea, forró csoki, gyümölcsök, édességek. A Turcol társasággal voltam, bátran ajánlom őket. Öt másik iroda csapata is nagyjából együtt mozgott velünk. Őket látva tudatosult, hogy szerencsés vagyok, amiért ezek a társak jutottak nekem. Végig túraszandálban voltam, cipőt súlycsökkentés céljából nem vittem. Az út 85%-ban kiválóan működött, a nagyon sáros részeken jobb lett volna a cipő. Majd a következő ilyenen ezt is tudni fogom. A szúnyogriasztó remekül működött, engem egyáltalán nem csíptek meg a moszkítók. Dani és én az egyik útmenti bódéban végignézhettük az angol-francia negyeddöntőt, hála túravezetőink rugalmasságának.

Harmadik nap elején 1200 lépcső megmászása után jutottunk fel az Elveszett városba, melyet a tayronák építettek, majd a történelem viharai során feledésbe merült. 1975-ben kincsvadászok találtak rá, minden értéket elraboltak, kifosztva, lerombolva a helyet. Egy gyilkosság után jutott a hatóságok tudomására az elveszett város, melyet az újjáépítés után visszakaptak a tayronák leszármazottai, a wiwa és a kogi törzs tagjai. A paramilitáris csapatok uralták sokáig a térséget, így a turizmus csak az utóbbi kb. 20 évben pörgött fel. Mit mondjak, gyönyörű, érdemes volt a nem túl olcsó túrára benevezni. A 33 hektár töredékét láttuk, nekem a Grand Canyonhoz mérhető hatalmas élmény volt. Még a mamóval (a sámánnal) is találkoztunk, aki mindenkinek egy karkötőt ajándékozott. 

Az alsóbb régiókban földművesek élnek, a hegyekben a bennszülöttek. A földművesek a múltban marihuánát és kokacserjét termesztettek, de a drogkereskedelem megfékezése céljából a kormányzat radikális eszközhöz nyúlt: glifozáttal permetezték le az ültetvényeket. A tájban most is jól láthatók azok a részek, ahol kipusztultak a fák. A bennszülött férfiak pörkölt kokalevelet rágcsálnak kagylóőrleménnyel keverve, melyet egy mindig maguknál hordott eszközzel visznek be a szervezetükbe. És még valami: egy másik csapat tagja volt egy temesvári román srác, vele jót dumáltam, IT-sként dolgozik Koppenhágában, másodszor jár Dél-Amerikában. Adott pár jó tippet.

"Mint minden latin-amerikai főváros, Bogota is mozgékony és változékony város, bizonytalan számú, hét- vagy nyolcmillió lakosával: itt ha az ember túl sokáig behunyja a szemét, könnyen lehet, hogy mire kinyitja, egészen más világot talál maga körül (...)"

Juan Gabriel Vásquez Becsapódás című 2011-es regényéből idéztem, melyet bogotai tartózkodásom alatt olvastam ki. Mindenkinek ajánlom azt a különleges tapasztalatot, hogy szinte egyszerre ismerje meg egy fikciós térben és a valóságban egy adott város különböző részeit, fontos épületeit. Hogy továbbfűzzem a gondolatsort, el kell árulnom, hogy egyik első bogotai utam a Függetlenség parkjában álló Kopernikusz szoborhoz vezetett. Azért, mert a leghíresebb thai filmrendező, Apichatpong Weerasethakul (nem röhög, így hívják) 2021-es Memoria című filmjében (mely végig Kolumbiában játszódik) a főszerepet játszó Tilda Swinton épp ennek a szobornak a tövében vesz át egy hangfájlt. Többet nem árulok el, nézzétek meg! Ezzel a fotóval igyekeztem reprodukálni a film egyik beállítását. Ja, még annyit, hogy véletlenül azon az utcán is jártam, ami végig háztartási gépeket áruló boltokból áll - Tilda karaktere ugyanott tett egy sétát. 

De elég a forró kása kerülgetéséből: milyennek láttam Bogotát abban a 3 és fél napban, milyen tapasztalatokat gyűjtöttem? Eddig azt szűrtem le, hogy - leginkább időjárása miatt (gyakori esők, reggel-este igen hűvös idő, melyet Vásquez szavannai időjárasnak nevez) - atipikus kolumbiai hely. A 2600 méter magasságban elterülő Bogota építészetileg nem jelentős, nevezetességei könnyen bejárhatók. Ereje inkább lakóiban rejlik, nagyon életteli, pezsgő a hangulat, leginkább a bulinegyedként is funkcionáló La Candelaria városrészben. Az utcai árusok úgy kínálták a fermentált gyümölcslevet, a chichát, mintha drogot árultak volna. Valahol mindig zene szólt, itt az éneklés és a tánc sokkal szervesebb része mindenki életének, mint nálunk. A jó hangulathoz a marihuána is hozzájárul, Bogota utcáin szinte folyamatosan fűszagot lehetett érezni. Pedig nagyon sok rendőrt (sőt, gépfegyveres katonákba is bele lehet futni) lehet az utcákon látni. 

A város fontos látnivalója a hatalmas kiterjedésű Bolívar tér, melynek éke a katedrális. Itt kezdődik a kormányzati negyed is. Kihagyhatatlan a Monserrate is. Bogota egy hegyekkel körbevett magaslaton fekszik, az egyik legmagasabbon épült egy templom (nevét a fekete madonnájáról híres katalán Montserratról kapta), ahonnan remek kilátás nyílik a városra. Fel lehet menni kétféle felvonóval vagy gyalog. Utóbbi esetén igen jó állóképességre van szükség, mert 3152 méter magasra kell felküzdened magad, szinte végig komoly emelkedőkön. Még sosem jártam ilyen magasan (a túra során remélhetőleg megdöntöm ezt a csúcsot), eddig az egyéni rekordom a Fogarasi-havasokban található Moldoveanu-csúcs volt a maga 2544 méterével. A szomszédos Guadalupe hegyen pedig a Guadalupei Szűz hatalmas szobra látható. Ezt csak kocsival lehet megközelíteni.

Két múzeumot ajánlanak a turistáknak: az ingyenes Botero Múzeumot, mely a 90 éves mester képeiből, szobraiból, sőt magángyűjteménye értékes festményeiből nyújt felejthetetlen ízelitőt. A múzeumnak helyet adó gyönyörű kolonialista, belső udvaros ház felfedezése külön élvezetet nyújt. Botero kövér, gyakran ironikus figurái pedig világszerte ismertek, teljes joggal. Az arany múzeum két képeslap árából járható be: lehetetlen minden feliratot elolvasni, de ha csak a kiállított tárgyakat vesszük szemügyre (melyek egy része nem is aranyből van), akkor is sokat megtudunk a dél-amerikai őslakosok ötvös- és aranyműves technikáiról. 

Zipaquira sókatedrálisa a föld alatt helyezkedik el, nagyjából 40 kilométerre a fővárostól. Nem könnyű és gyors buszokkal kijutni oda (Bogotában nincs metró, troli és villamos, így mindenhová buszok járnak az amúgy is dugókkal terhelt utakon.), de a hegyek gyomrába szívesen leszállók ne hagyják ki! Lehet, hogy a tordai sóbánya látványosabb, de itt minden vasárnap miséznek. Óriási a kiterjedése, a munkát elvégző bányászok nem csak erős katolikusok voltak, hanem rengeteg plusz órában alakították ki a hely mostani kinéztetét. Mondjuk Krisztus a turistákat célzó mindenféle árust és azok bódéit rég kizavarta volna innen. 

A közledésről még annyit, hogy rengeteg a motoros, legtöbbjük bukósiskja hátulján is viseli rendszámát. Bringásból és bicikliútból is egyre több van, a sikeres kolumbiai országúti kerékpárosok példája tenné? Van gyorsbusz, a TransMilenial, saját, a többitől elhatárolt sávval, baromi hosszú, csuklós járműparkkal. Egyfajta felszíni metró, az ülések elrendezése is olyan. Ezt használják fel a koldusok, akik 1-2 megállónyit utaznak velünk. Én csak egyszer,  Zipaquirából a szállás felé utaztam vele, de 4 különböző tarhálási módszert láttam.

Sosem pakoltam még be hat hónapos utazásra, így volt bennem aggodalom. Mit felejtek ki, mit cipelek majd fölöslegesen fél éven keresztül?

A képhez képest még bekerült a Tisza cipőm is, mert 9 kilót sem nyomott a megpakolt nagy hátizsákom. A fejpárna nem került rá a képre, utána pedig nemes egyszerűséggel otthonfelejtettem. Ennél nagyobb baj ne történjen velem Dél-Amerikában! Irány Bogotá!